Nyerges Gábor Ádám paródiái(nak szemérmetlen újraközlése)

Apokrif Könyvek 2015–2017

a szerző előszavával

Egyszer használatos poénnak indult – és, nagyobb részt, az is maradt, mégis afféle belterjes hagyomány lett belőle, hogy az Apokrif Könyvek újdonsült szerzőinek (s néhány más apokrifos frisskönyvesnek), új műveik megjelenése alkalmából, azok ihlette paródiákkal mérsékelem örömét. Épp a belterjesség kompenzálása okán (s mert egy alkalommal más, frissen készült, küldhető művem nem akadt a barátságos szerkesztői felkérésre válaszul) ezek a minden jóindulatot nélkülöző művek 2015-től egészen 2017-ig az Amúgy című, debreceni illetőségű online lapban bújtak el a felszínesebb olvasói tekintetek elől. Az Amúgy azonban a tavalyi évvel sajnálatosan beszüntette működését, s amúgy a kibertérről is eltűnt – bizonyítva az aggodalmas sejtést, hogy a szöveg ugyan lehet, hogy nem ég el, de egyetlen gombnyomásra elvészhet, így, bízva a nyájas olvasó megértő türelmében, hogy e csacsiságok miatt kell most kivágni a virtuális fákat, ilyetén írásaim újratemetését kezdeményeztem.

Kedves kollégám, az e virtuális hasábokat szerkesztő B. Kiss Mátyás szívélyes kérdésére („akkor archívba fel kéne tenni az eddigi cuccaidat?”) válaszul megköszönve a lelkes kérlelést és kitartó unszolást, mindjárt fel is ajánlottam eddigi Apokrif könyves paródiáim újraközlését ezzel az érdekfeszítő, csöppet sem modoros szerzői előszóval megtoldva. 

Most, hogy a bevezetés végére értünk, térnék rá a tényleges tényközlésre. A paródiák szövegeit változatlanul teszem közzé, kivéve a Juhász Tibor Ez nem az a környék című kötete kapcsán született A házrajárók címűt, mivel, hogy B. Kiss kollégával korábban lezajlott, filológiai dokumentumértékű beszélgetésünk vonatkozó részét idézzem: „a juhász anno nagyon szar lett, azt újra akarom írni, meg basznék az egész elé pár sort, hogy ez mi és miért itt van”. 

Ezekkel a gondolatokkal bocsátom a Nyájas Olvasó becses színe elé szerény soraimat, bízva benne, hogy folytatásuk is, amint új virtuális nyughelyet találok számára, következik – 2018-ban Norman Jope (Tarcsay Zoltán fordította) és Bödecs László műveinek méltatlan hommage-aival.

Nyerges Gábor Ádám

Apokrif Könyvek – I. évfolyam (2015)

Bödecs László: Egészen olyan itt

Ahol az utcai vécé nyílik,
ott várok én, mikor majd az ég hasad,
és az isten megcsikordul,
mintha karistolnék egy marék vasat.

Utcai vécé persze sok van itt, ahol
én élek, épp itt, a város egyik utcájában,
de ha nem találsz meg, tán nem is érdemes,
meg mondjuk én is minek pont az utcán vártam.

Érted könnyeznek, most inkább
nem részletezném, hogy mit, magukban, halkan –
a megszeppent utcai vécék, de én
legalább örülök, mert itt rímel, hogy: a farkam.

Egészen olyan itt, mint a koponyák
hegyén, túl sok nő mondjuk ott se volt,
én meg csak állok itt és bámullak, ahogy
messze vagy, mint trabantnak a porsche-bolt.

Persze én azért nem szeretnélek, meg bunkó
lennék veled, de szerethetnél ilyen csibésznek,
úgyhogy a te hibád az egész, kár, hogy erre
most pont nem jut eszembe egy Radnóti-idézet.

(2015)

Juhász Tibor: Túlzás

A repedezett tűzfal tövében, egy vizelettócsában,
a belefulladt patkánytetem felpúposodott, vizenyős
hasüregében, az éhhalál beállta előtti héten utoljára
fogyasztott, körömágynyi, penészes sajtdarabba
ragadt, nikotinba fulladt légy hullája felett
álltam meg azon gondolkodni, hogy talán nem
túlzás-e ez.

A sarki vegyesbolt évek óta betört, átázott, mohos
kartonpapírral beragasztott ablakában tekintetem
megakadt az összeszáradás előtt elrothadt muskátlin,
a fáradtan lógó leveleken felgyűlt hamun, a földből
kiállva nyújtózkodó, kétségbeesett csikkeken, a
kiürült felesüvegek alján krémszerűvé alvadó,
maradék kortyok és a bennük ázó, élettelen, már
görcsük közben megrekedt darazsak tetemén, és
arra gondoltam, nem, nem az.

Pedig a szemközti, kuplerájnak álcázott, három éve
bezárt lottózó málló falán még kibetűzhető a
hányásrétegek és köpetnyomok alatt is olvasható,
félig leszaggatott hirdetés: „akciós uzsorakamat
csak most!”, alatta rozsdaintarziás vérnyomok
őrzik régebbi viták emlékét, melyeket az illuminált
mozdulatokkal fújt, kacska horogkereszt-graffitik
sem tudnak teljesen eltakarni. Mikor azonban egy
vélhetően dulakodás közben leszakadt, s nyirkosan
a falra tapadt szemölcsre tévedt a tekintetem, újra
elbizonytalanodtam a túlzást illetően. 

De mikor fölpillantottam a keresztutcában düledező,
valamelyest megroggyant alapszerkezetű, egy évtizede
lakhatatlannak nyilvánított, leégett panel harmadik
emeletéről belátható, kormos szobabelsőre, melyben
pompeji módjára mindent érintetlenül hagyott a
pusztítás, és megláttam a szénné szikkadt háziasszony
kezébe olvadt konyhakés tüskés, fagylaltgombócszerű
maradékát, mellyel épp a gondatlanság okozta
elektromos tűz keletkezése előtti pillanatban akart
véget vetni céltalannak tűnő életének, egy pillanatra,
nem is tudom, miért, elnevettem magam. Később, a
kocsmába visszaérve véres-gennyeset hánytam sugárban
még órákig. Félrement az irónia, öcsi, veregette meg a
hátam a vécébe belépve egy szikár, szakállas alak, majd
rámcsapta az ajtót kifelé menet, míg elért a halovány
fénnyel pislákoló, zúgó neon sütötte sávig.

Megfagyott torkomban a gyomorsav a gondolatra, hogy
mi van, ha mindez mégis egy az egyben sültrealizmus. 

(2018)

Szendi Nóra: Eticiklidin-örlemények a kedély láthatárán

(regényrészlet)

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Metildihidromorfin és para-fluorofentanil virított a föld ormain. Tekeredem a tavaszba, mintha rügy lennék, élénkül a ruhatár, lekerül a nagykabát, zsebében nyári álmot aludni készül az ínségesebb napokra, szenderülni eltett, két kilócska tenociklidin. A napok szobabicikliként tekernek rajtam, megadom magam a naptár kényszerítő erejének és megnézem, hanyadika is van. Ja, hogy november. Elhatározom, hogy máskor rövidebb összekötőszöveget írok a tavaszról, hogy közben ne teljen el maga az életrajzi hitelt adó évszak.

*

Fussunk neki újra – mintha csak ő is erre gondolna, tépi föl a keretében odáig békésen semmittevő ajtót Csámpa, nem látható rögtön, mivel matat a háta mögött. Döccen az atmoszféra, koppanás a küszöbön, ahogy Csámpa benyomul, nyomában felsejlik az anyukájukat bárhova követő kiskacsákhoz hasonlatos utánfutó, szabályszerű, négy kis kerékkel, rajta a ráhalmozott, hat darab robusztus, BIOHAZARD-feliratú hordókkal. Ezt sasold, Amál, mit akasztottam a Kompótéknál – szlengeli bájos szerkesztettséggel és keze gesztikuláló mozdulatával egyszeriben le is veri szállítmánya egy hatodát, mely nagyot koppanva, azután elhallgatva, mint Pandora tréfás tubákot rejtő szelencéje, kinyílik és zöldesen foszforeszkálva villódzó, bugyborgó tartalmával azonnal lyukat éget a padlón, majd (a harmadikról feltörő hangok alapján) az épp alatta található hintaszékében eddig (és mostantól már mindörökké) az igazak álmát alvó Mari nénin is egy füst alatt. Fú bocs, sipákolja, de én egy gyors legyintéssel belédeszkázom a szájából még riadt visszarettenéssel kikukucskáló további elnézéskérő szavakat, és: maradt még elég a szőnyegen! felkiáltással hozok pár karéj kétszersült eticiklidin-örleményt a konyhából (még bőven használható, a tegnapi józanság-partiról maradt vésztartalék gyanánt), azokkal majd feltunkoljuk. Mit tolunk amúgy, kérdezem bohókás, nemtörődöm hétköznapisággal a negyedik liter magunkba eresztett BIOHAZARD tunkolat után. Semmi hardkórt, nyugi, Amál, jó, hát picit karmol a vége, de a Csítosz bátyjától van, az meg rendes gyerek, szal full széf az egész – ipari uránt amúgy, böki ki végül egyre türelmetlenebbé boruló tekintetem fojtásában vergődve. Fú, bazmeg, azért üt, vigyorodok el átszellemülten, gyermeteg boldogságóceánkában pacsálva, mintha csak örömmel csurigtöltött, felfújható kerti medence volna az egész világ, melyben az elsőfokú égési sérülésektől épp horzintálisan kettémaródó Mari néni utolsó halálsikolyai szolgáltatják a vidám izotópok barátságos, zöld fényéhez a meghitt hegedűszót, mintha csak gyertyafényes vacsora volna az egész világ, kár, hogy már két sorral följebb felfújható kerti medencét csináltam belőle, mert ez is milyen jó kép lenne. Csezdmeg, úgy bepajszáltam ettől a kis kasznyútól, mint a telibetincölt mosznyák, rikkantja a hévtől kipirosodó szemöldökkel Csámpa. Ja, tudom, mire gondolsz, böffenti válaszul egy másik fejezetből itt felejtett mellékszereplő. Egykedvű viháncban telnek a képzeletemben mindig anileridinnel kevert dihidroetorfint szívó, bohém évszakok.

*

Fú, de geci, nem lesz ettől kajakra valami bajunk? – eszmél föl a lassan három éve tartó, menet közben hat és fél fős létszámúvá (ha Mari néni még nem teljesen lebomlott, bal felével is számolunk) terebélyesedett házibuli egyik, a mézes örökkévalóságba, mint ködkép a kedély láthatárába, beékelődő momentumában Pajszer Árpi, ihletetten üveges, az erőlködéstől már-már földöntúli alakzatokba rendezkedő, racemetorfán-kristályszerkezetű könnyeket eregető szemekkel. Ekkor kapom fel a fejem az eddig tartó, végeláthatatlan jegyzetelésből. Hát de, mondom, aztán kínosan hallgatunk – még pár évig.

(2015)

Apokrif Könyvek – II. évfolyam (2016)

Stolcz Ádám: Én egy szelíd ember vagyok

Én egy szelíd ember vagyok,
és mindenki mást is erre intek,
meg barátságos, mint a rádköhögött, háromhetes kolera,
ha minden létező vonásomtól eltekintek,
mint a hájas fülednek a zsír formálta
kérdőjel-sziluettjének a látványától
megundorodva arrébb forduló térfigyelő kamera!

Én egy választékos ember vagyok,
pont mint az a jó kurva anyád,
akire egy rossz szavam sincs, elég baj neki, hogy szétrobbantalak,
akár az imént a daliás homlokomról a tükörre placcsantott, durva ragyát,
és a beleid tartalmából croissant-t töltök
vagy verset írok, hogy ne maradjon a seggedből se más,
csak egy választékos, rokkant valag!

Én egy árnyalt ember vagyok.
Van egy egész árnyalatom!
Művészetem finom ecsetvonásai méteres véraláfutások,
és a félkész remekműveimet az érdes papírról
a kivénhedt macskádnak a kiscicáival is átnyalatom!
A szerelmi életemnek a részleteit csak azért nem írom le,
mert azok privát és magán dugások.

(De azért inkább mégis: nagyon jók!)

Én egy kíméletes ember vagyok,
kivéve vershosszúság tekintetében!
Addig írom ezt is, amíg végképp el nem sorvad a vizenyős
szemednek a túlerőltetett kocsánya!
Vagy amíg szét nem pácolom magam koffeinben, ébren,
és inhüvelygyulladást nem kapok, de verseim ökölcsapásaihoz
amúgy is méltatlan vagy, úgyhogy abbahagyom,
mert már mindketten elmegyünk a… 

(ld. választékos ember vagyok.)

(2016)

Gál Soma: A sporthorgászat nagyon-nagyon (nagyon) hosszú és vontatott története 

(röviden)

– Na most azt mondjam, amikor a Józsi megette a Terka lábát? – kérdezi Nagyapám, a csakis rá jellemző, huncut mosollyal, ami csakis rá jellemző. – Nem – krákogja közbe a Narrátor, hanem amit előre megbeszéltünk, tudod, Nagypapa, amelyikben…

– Ja igen, na hát az úgy vót, hogy az én nagyapám másodikunokahuga, a Jenő, hát az nagyon szeretett horgászni – kis hatásszünetet tartva nagyot szív a tubákból, miközben a Narrátor nézi ezeket a kedves, tisztes munkában megőszült, barátságos kezeket, melyek csöppet megremegve igazítanak a mindig összekócolódó, rakoncátlan falusi idillen. Újabbat szív, vagy ahogy ő mondja, szí a térdén egyensúlyozott, uszkve negyven kiló, frissen szárított dohányból, melyet még a sógora dédnagyanyjától örökölt, de ez egy másik történet és a Narrátor elfelejtette megírni a leadásig. – Kérsz egy kis szotyoládét? – töri meg a csendet és a Narrátort is valamelyest, ahogy bájos mozdulattal hátbaveregeti. – Nem, a történetet mondd már – köhögi ki türelmetlen hallgatósága a naplementébe gomolygó szavakat, valamint a fél tüdejét, mely nagyot placcsanva, kacér, piros egyvelegben kucorodik bele az előttük csobogó sártócsába. – Ja igen, a történet… – mereng el újra. Így telik el a délután.

– Hát az úgy vót, édes drága Kisonokám –  mereng tovább a következő hét egyik álmoskás délelőttjén –, hogy hát jött a Terka, de úgy elkésett az ebéddel, hát fene nagyon, oszt a Józsinak meg már ki is lukadt a gyomra – buggyan föl a csillogó nevetés örök ifjú szempárjaiból, de a Narrátor játékos türelmetlenséggel („Bazd meg már, nagyfater, a másikat!”) félbeszakítja, mert már odasereglett a fél falu, a polgármester is, hogy végre hallja a híres-nevezetes családi históriát, melynek regényes híre már generációról generációra szállt a térségben, ahogy a nap játszi sugaraiban megcsillanó pollen és egyéb légszennyezés lebben egyik tüdőből a másikba, ahogy napok óta ugyanerre várva ott ácsorog már, izgalomtól kipirult arccal a Narrátor szerkesztője, a komplett kiadó, tördelőtől korrektorig, s a nyomdászok sem alszanak már múlt kedd óta, lélegzetvisszafojtva várva a horgászós történetet, amiért már hitelbe elköltötte a Narrátor a honort.

– A horgászósat, azt meséld, drága Nagypapa! – Melyiket? – kérdezi játékosan drága öregapám, illetve izé, a Narrátoré, hogy egyem meg a szivét, miközben a kiadó egyik munkatársa, mint a lemenő nap csalafinta sugarai, végkimerülten összeesik a barátságos tisztaszoba egyik sarkában. – Hát amiben horgásznak! – kurjant föl gyermeki lelkesedéssel a Narrátor, koravén arcát pedig elönti a bájos, ifjonti pír, amint egy ér elpattan a nagyváros szmogszennyezte, dekadens levegőjétől megfakult, férfiasan babapopsi simaságú bőre alatt.

– Ja hát arra nem emlékszem má’, mikor vót már az… Na hát elég az hozzá, hogy nagyon szerettem horgászni, nagy mulatság vót ám az, bezony.

– És mi lett? – vág közbe a Magyar Könyvterjesztők Országos Egyesületének izgatott, egyik lábáról másikra ugrabugráló, lelkes vezérigazgató-helyettese.

– Hát semmi, kiszáradt a tó – feleli sejtelmes mosollyal.

– Akkor hát verseket kell írni, basszameg – szontyolodik el a Narrátor, rögtön rímeket keresve, épp mint Nagypapa, aki titkon még máig visszajár néha a kiszáradt tóhoz, kósza halak után kutatva.

(2016)

Apokrif Könyvek – III. évfolyam (2017)

Csillik Kristóf: Lao-ce, a bölcs, összegzi élete főbb tanulságait

Lao-ce, a bölcs, egy alkalommal meglátogatta régi barátját, Hap-cit.
Így szólott hozzá, megöregedtünk, dude, bár te egy fikarcnyit [szerk. betoldása: sem].

Barátja, Hap-ci, így válaszolt neki, korunk csak abban mérhető, dude,
amit az ember rögös élete során a világ megannyi dolgáról megtúd.

Kiitták kelyheik, s mulatozásuk tetőfokán, passzióból, rímelgetni kezdtek.
Behányok, tesó, így szólott egyikük, mert félrenyeltem a kekszet.

Eztán Lao-ce, a bölcs, s régi barátja, Hap-ci, már csak tudósan beszéltek,
s hazaútjuk során útbaejtettek egy nyugat-pilisborosjenői közértet.

De ezután, kérdezte Hap-ci, merre tovább, Lao-ce, agg, kedves mesterem?
S az így felelt erre, chilljél, kérlek, brada, mert félrecsúszott a jinjangom ez estelen.

Sliccén így kelet felé igazított egyet bölcs Lao-ce, agg, kedves mester.
A legjobb út mindig a középső, szólt, majd megtudakolta: innen merre lehet Manchester?

(2017)

Mizsur Dániel: Ennyi

(szerelmes vers)

Ez is majd talán, ahogy máskor is,
bár lehet, mégse, de van úgy, hogy,
mint amilyen visszafordíthatatlanul,

talán egy vízparton és este, amikor
hazafelé menet még egyszer, utoljára
 rád gondoltam. Nézhettem a kavicsokat,

szagoltam az algát, s úgy hittem, hogy
ezt is majd megszokom, ahogy itt elvétve
akadnak sirályok, a vízben még halak is,

mikor hirtelen megtorpantam, amint
eszembe jutott, mert megláttam a kiírást,
hogy ez talán mégis inkább a Király utca.

Szerelmeink viszont szabályos, rendezett
terek és egyéb konstrukciók, melyek csak
zavarosan írhatók le, vagy tanulmányban.

Mintha valaki azt mondaná, egy vadidegen,
hogy ne is haragudjon, uram, de mit gondol
a wirkungsgeschichtliches Bewußtseinről?

Néha középkorú, borostás taxisofőrnek
képzellek, ahogy egykedvűen vajaskenyeret
majszolsz a garázs ajtajában – és ennyi.

(2017)