Feketemosó: Blesse mon coeur

feketemoso-uj-kozepesOtthonos a logikája, otthonos a szavak zsongása, de a nyelv teljesen mégsem lehet az enyém: végül mindig ideát rekedek. – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

 

Mondják, hogy ha egy francia ember magyarul hallja a Chanson d’autumne sorait, Tóth Árpád szavai mögött is képes ráismerni a blesse mon couer d’une langueur szabályos hullámaira. Időnként, amikor jobban beszélek franciául, bennem egy Jacques Prévert-vers visszahangzik, máskor viszont, amikor kevésbé ér a francia nyelv vonzása, a szavak, a Déjeuner du matin szavai eltűnnek, és csak a ritmus széttört darabkái úszkálnak a fejemben. Most is, amikor megpróbálom felidézni, utána kell néznem, hogy biztosan ez-e az, amire gondolok. Il a mis le café dans le sucre – mondom magamban, de érzem, elvétettem, butaság az egész. Nem a kávé kerül a cukorba, hanem a cukor a kávéba, egészen más hanglejtéssel: Il a mis le sucre / Dans le café au lait. És ha tovább olvasom a verset, látom, hogy a cukor, a kávé és a tej mellett egy cigaretta is előkerül, amelyre nem is emlékeztem, pedig milyen fontos, milyen szépen egybemosódik a kint kopogó esővel, amelybe a férfi úgy lép ki, hogy egy szót sem szól a nőhöz, még csak rá sem néz: Sans une parole, / Sans me regarder. Ez a nő pedig, aki egy pillanatra megjelenik előttünk, a kezeivel eltakarja az arcát – franciául inkább a kezeibe teszi, magyarul talán a tenyerébe temeti –, és sírni kezd.

A Déjeuner du matin egy némán elköltött reggeliről szól: két ember ül egymással szemben, de helyettük a hallgatás beszél, az a sokkal több valami, ami kívül esik a nyelv lehetőségein. Ehhez nem kell tudni franciául, bárki, aki alapfokon beszéli a nyelvet, tökéletesen le tudja fordítani ezt a verset, és nem sok magyarázat kell ahhoz, hogy a hangok, a szavak összecsengésére is ráérezzünk. Van viszont valami ebben a versben, amit nem lehet egyetlen mondattal elintézni: ez a maga prózai, praktikus funkcionalitásában a passé composé, ez a múlt idejű ragozás, amely az általam ismert összes múlt idő közül számomra a legkedvesebb. Nem azért szerettem meg, mert szebb vagy kifejezőbb a többinél, hanem azért, mert csupa szép emlék fűz hozzá. S éppen ezért a nyelvek, darabosan, változó hozzáértéssel beszélt nyelveim közül a franciához van a legtöbb közöm.

Tizenkét éves korom óta úgy él bennem, mint egy búvópatak: bizonyos időszakokban előbújik, s egy darabig fejlődik, növekszik, terjeszkedik, de idővel mégiscsak eltűnik, elmosódik, hogy aztán – talán évekkel később – váratlanul újra felbukkanjon. Nincs róla biztos tudásom, olykor a legegyszerűbb kérdésekre sem tudok válaszolni, máskor viszont – leginkább olvasás közben – úgy váltok át franciára, hogy szinte észre sem veszem. Természetes, hogy van, hogy ismerem kissé, de nem birtoklom. Otthonos a logikája, otthonos a szavak zsongása, de a nyelv teljesen mégsem lehet az enyém: végül mindig ideát rekedek.

Hogy a francia ritmus, dallam valóban átsugárzik-e a magyar fordításokon, azt nem mindig tudom megállapítani. Időnként, amikor franciából átültetett verseket olvasok, vagy egy-egy nagy francia regénnyel birkózom, egy kicsit elfog az érzés, hogy talán most kihallottam valamit a szövegből, talán megtaláltam az eredeti hangulatot, de aztán ez a sejtelem ahogy jött, úgy szét is foszlik.

Ilyenkor csak illúzió a nyelv, semmi több. A szavak jelentés nélkül sodródnak bennem, a nyelvtani szerkezetek széthullanak, helyükre hétköznapi gondok, napi problémák ékelődnek be. Van úgy, hogy ez az érzés évekig kitart, máskor néhány hónap alatt kilábalok belőle, és újra belátom – mindenféle pátosz nélkül –, hogy a francia nyelv valamiképpen hozzátartozik az én jóllétemhez. Olyasvalami ez, ami biztonságot ad, tájékozottá tesz, szórakoztat, és segít rendet tartani az elmémben.

Kevés hasonló fogódzó van az életben, jó az ilyesmit megbecsülni. A könyvekkel való – távolról sem felhőtlen – kapcsolatomat például rendszerint épp a francia nyelvvel, a francia művészettel szembeni kíváncsiságom billenti helyre. Flaubert, Camus, Proust felől könnyebben találok vissza az irodalomhoz, mint az egyetemi évek alatt végigolvasott kötelezők felől vagy azoktól a kortárs művektől, amelyekkel kapcsolatban ilyen-olyan vállalásaim, feladataim vannak.

A francia irodalom és még inkább a francia nyelv ereje tehát az én esetemben éppen abban áll, hogy kívül esik a kötelességek terén, és legfeljebb a magam által kijelölt célokat szolgálja. Játék az egész, azzá teszi az olvasást is. Nyitottá tesz és kíváncsivá. S ha ez megvan, akkor nincs mitől tartani.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s