Juhász Tibor novellája

Műanyag poharak

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

Az édesapa találta ki, hogy menjenek moziba. A férfi három műszakban dolgozott az üveggyárban. Mikor délelőttös volt, az indulásakor még aludtak a gyerekek, a délutános után pedig ő aludta át a közös reggelit. Az éjszakai műszak volt a legrosszabb, mert akkor nem tudta elkerülni a fiúk lefekvése előtti közös tévézéseket. Nagyon nehezen vallotta be, de utált a családjával lenni. Kezdetben szégyellte magát emiatt, hiszen egy családban az együtt töltött idő a legfontosabb, de az édesapa egy átdolgozott nap után mindennél jobban vágyott egy hideg sörre. A cigarettáról már leszokott a pénz miatt, és mégis volt idő, mikor az asszony az anyagiakra hivatkozva az italt is meg akarta vonni tőle. Na, abból aztán nem engedett! Felesége beletörődött a megváltoztathatatlanba, viszont ha a férfi túllépte a napi két üveget, képes volt magánkívül kiabálni vele, csekkeket dugdosni az orra alá, meg a gyerekek iskoláztatásának költségeit sorolni. Erre az édesapa kikelt magából, mert lehetett a minimálbérről meg a kenyérről siránkozni, de ha az asszony a gyermekeket hozta szóba, akkor elveszítette a fejét. A fiai végigbukdácsolták az általánost, a zeneiskoláról nem is beszélve. Egyáltalán nem sportoltak, szabadidejükben, a legkisebb kivételével, bevonultak a számítógép elé, és ott görnyedtek addig, míg beesteledett. A legkisebb, igaz, nem számítógépezett, de az is ugyanannyira félresikerült, mint a többi. Ha viccelődött vele az ebédnél, vagy atyai jóindulattal ugratta, ez a gyerek egyből sírva fakadt. Még csak el sem rohant a szobájába, letette az evőeszközöket, a fal felé fordult, csak az anyjától öröklött göndör hajtömeget lehetett látni belőle, és úgy szipogott.

Azon a vasárnap délutánon az asszony keresztrejtvényt fejtett, a férfi pedig kapcsolgatta a tévét. És akkor meghallotta a konyhai csap csöpögését. Egyenletes metrumot adtak a mosogatóban hagyott edényeken szétrobbanó cseppek, és az édesapa szíve hamarosan megduplázta a tiktakot. Látta maga előtt, ahogy a víz összegyűlik a tányérok között, elszíneződik a zsírtól, látta, hogy lassan megtelik a mosogató, és a víz kifolyik a padlóra, benyálazza az anyósától kapott konyhai garnitúra lábait, aztán a szintén anyósától kapott szőnyegen lopódzva az ő talpa felé indul. Meg kellene innom még egyet, gondolta a férfi, de az már a harmadik üveg lett volna, hát kimondta az első vállalható gondolatot, ami felötlött benne.

A felesége lelkesedett az ötletért. Bementek a legnagyobb fiú szobájába, hogy megnézzék, mit vetítenek. Igaz, az édesapát nem túlságosan érdekelte ez az egész. Megkönnyebbült, hogy elmenekülhetett a csöpögéstől, ezért bármibe belegyezett, még egy romantikus filmre is befizette volna a családot, amit ő az első megjelenő képkockák után továbbléptetne a Grundigon.

A legkisebb nem is figyelte, mi történik körülötte, még mindig a falat bámulta. Az apja utasítására felállt, és bár nem értette, hogy miért kell, bevitte a konyhába az előszobában lévő kisméretű utazótáskát, amiben édesapja az ebédjét hordja a gyárba. Ne oda tedd, szólt rá a férfi, és kikapta kezéből a táskát, majd jókedvűen a felesége lábaihoz dobta. Több paradicsomot tegyél beléjük, mondta a szorgoskodó asszonynak, elvégre moziba megyünk.

Aznap teltház volt, ami annyit jelentett, hogy bár nem adtak el minden jegyet, háromtól több hely nem akadt egymás mellett. Így a gyerekek a hatodik sor közepén ültek, míg szüleiknek a hetedikbe szólt a jegyük, a sor közepétől kettővel balra. Közvetlenül a gyerekek mögött egy négyfős pattanásos fiútársaság ült, akik arra használták a pénztárnál vett legnagyobb kiszerelésű pattogatott kukoricát, hogy a közönségre dobálják a szemeket. A többi néző normális középkorúnak tűnt, halkan beszélgettek egymással, néha-néha haragos pillantásokat vetve a hangos kamaszokra. Ha ez a négy pattanásos nincs itt, akkor valószínűleg nem lett volna annyira megalázó, hogy a szüleiktől legtávolabb ülő legnagyobb gyerek odaszólt az anyjának, hogy öntsön már egy kis teát. Ebben a pillanatban esett le a legkisebbnek, hogy minek is kellett az utazótáska. Ijedten nézte, amint az anyja előveszi a sárga műanyag poharakat, felbont egy kétliteres flakont, önt, és áthajolva az emberek között felé nyújtja a poharakat, hogy adja tovább, jut mindenkinek. A fiú csak nézte az anyja kézfejét, nem hallotta az unszolását, csak a négy pattanásos srác röhögésére tudott figyelni, amire most, úgy látszik, rajta kívül senki sem ügyelt. Az apja zökkentette ki ebből az állapotból, rászólt, hogy vegye már el azokat a kurva poharakat, siessen, mert bármikor lekapcsolhatják a lámpát. A legkisebb remegő kezekkel elvette és továbbadta azokat, de testvéreitől eltérően a sajátját nem a szék karfájába süllyesztett üdítőtartóba, hanem a lábai közé, a földre helyezte.

Itt vannak a szendvicsek is, szólt neki az édesanyja. A fiú tudta, hogy most már az apja is figyeli, ezért nem mert úgy tenni, mintha nem hallotta volna. Megpróbálta húzni az időt, lassan és kimérten mozgott, mert reménykedett benne, hogy pont abban a pillanatban szólalnak meg az előzetes hangjai, mikor az anyja kiveszi a táskából a kis csomagokat. A lámpák nem kapcsolódtak le, a négy pattanásos még mindig őt bámulta, és egyre jobban röhögött. Inkább gyors mozdulatokkal átvette a zsömléket, de nagyon jól tudta, hogy mindenki látta a világoskék szalvétákon a kiscsirkéket, hiszen az eddig vihogó társaság baromfihangokat kezdett produkálni. 

Torka minden eddiginél fojtóbban szorult el. Hiába nyelte a nyálát, a szégyen egyre feljebb tört, már érezte a szájpadlásán a könnyeket. Rádöbbent, hogy nem maradt más lehetősége. Felvette a lábaihoz rejtett poharat, és egy hajtásra lehúzta a löttyöt.