Szendi Nóra regényrészlete (online megjelenés)

Semmi nem használ

(részlet a Természetes lustaság című regényből)

Leginkább az egy helyben állás zavarta. Volt egy kényelmetlen sámli a büfében, de nem igazán jutott ideje leülni. Ha egy pillanatra megpihent, rögtön pattanhatott is fel. Az első néhány hét után folyamatosan fájt a térde és a dereka. Igaz, előtte is fájt, csak azt már megszokta. Blanka szerint el kellett volna kezdenie sportolni. Ezt hallgatta, mióta Blanka eljárt heti két jógaórára. 

El tudnál képzelni a nyakamban a lábammal, kérdezte. Nézz már rám.

Dehogyis, ez nem olyan, tiltakozott Blanka, de már pukkadozott, nyilván, mert mégiscsak elképzelte. Nem kell annyira bonyi dolgokra gondolni, hanem például figyi, és már mutatta is, négykézlábra ereszkedett, és domborította-homorította a hátát. 

Aha, mondta, és Blanka fokhagymapopsiját bámulta. 

Azt mondták, magyarázta Blanka, hogy a hasi légzés is sokat segít, nem is hinné az ember. Tényleg nem is hitte. 

Aha, mondta. Elnézett volna más gyakorlatokat is Blanka előadásában. 

Valami tárgyat a hasadra teszel, mutatta Blanka, hogy melyik a hasa, és akkor könnyebb, segít ellazulni, meg így kicsit kiüríteni az agyad. 

Aha, mondta. Nem értette, miért fontos kiüríteni az agyát, például most sem gondolt semmire, leszámítva ezt, hogy miért kéne nem gondolni. És egyáltalán hogy tegyen egy tárgyat a hasára a büfében. Blanka azt mondta, nem a tárgy a lényeg, hanem a légzés, mert attól így távolabb kerülnek egymástól a csigolyák, vagy mi, így nyúlnak, még ezt ő sem érti egész pontosan. De hogy gondolja a Blanka, hogy ő levegőt fújogat a csigolyái közé, miközben embereket szolgál ki. Blanka vihogott, hogy miért, attól, mert embereket szolgál ki, még csak nem szünetelteti a légzést. Meg a másik tanács, hogy próbálja megérinteni a talajt. Igen, a közben is kell lélegezni. Mintha valami leesett volna, adott ötleteket Blanka (de azért mutatta is, hátha nem egyértelmű), és akkor nem olyan feltűnő.

Az egy jógagyakorlat, hogy lehajolok, kérdezte.

Nem az a lényeg, hogy milyen gyakorlat, hanem a nyúlás. Hogy a térde meg a dereka, azok így egymásba vannak most torlódva, és azokat kell így, hát, hogy is mondja, kitorlasztani. Már előtte is látszott, hogy valami készülődik, de Blanka ezen a ponton vihogva a földre kuporodott.

Hajolgassak, mert a derekam rátorlódott a térdemre, kérdezte.

Blanka az oldalára gördült.

Így semmilyen tanácsomat nem fogod komolyan venni, vihogott.

Hát nem igazán, terpeszkedett el jóleső vigyorral.

Blanka fölkelt, haptákba vágta magát, a szája széle még meg-megvonaglott. Próbálja csak ki. És megint mutatta. Úgy maradt. Lerakta a tenyerét a földre. Próbálja ki, olyan egyszerű, és mégis szuper érzés.

Jó, mondta.

De hogy most. Hogy ő is érezze. Épp ült. Végre ült. Mindegy, hogy hol és mikor, a konyhában, az ágy szélén, Blankánál egy puffon, de ült. Ült. Annyira fáradt volt, hogy még akkor sem biztos, hogy felállt volna, ha Blanka közli vele, hogy elétérdelve kívánja leszopni, most azonnal (nem történt ilyesmi), de hogy ráadásul azért, hogy utána hajolgasson meg produkálja magát egy ilyen hülyeséggel. 

Aztán egypárszor mégis megtette. Mikor úgy ítélte, hogy így előbb lesz vége, mint hogy Blanka megértse, hogy amikor ő fáradt, akkor nem úgy fáradt, mint a Blanka, aki fáradtan táncikál meg ugrál meg sétál meg főz, meg növényekkel baszakodik, meg mindent csinál, amit pont akkor nem szoktak az emberek, amikor fáradtak. 

Mert amikor megértette, akkor szépen megértette, és szeretgette őt, amiért fáradt. Ami persze megint csak olyan volt, hogy miért kell őt azért szeretni, mert fáradt. Kis dolgozó hímem, nyünyögte egyszer Blanka. Röhögött persze, de azért ezzel is volt valami baj. Egyáltalán, ha valaki fáradt, legalábbis úgy, ahogy ő, az egy rakás ázott szar, egy szétterülő iszap, azt ne szeressék. Hagyják szétterülni, hagyják megdögölni, de ne szeressék. Ha Blanka túl megértő volt, felbőszült. Nem mutatta, helyette inkább hajladozott.

Jó, azért nem kell headbangelni, nevetett Blanka. Ettől nem lesz jobb a gerincednek.

Kurva jó érzés a gerincemnek, lihegte.

Kétszer tényleg egész jó volt, mondjuk utána semmi változás, egyszer beroppant a dereka. Ezt nem mondta el Blankának. 

Te nem szoktál félni az öregedéstől, kérdezte Blanka.

Hát nem is tudom, mondta. Ezen még annyira nem gondolkodtam.

Te olyan nyugodt tudsz lenni, lehelte csodálattal Blanka.

Á, csak keveset gondolkodom, mondta.

Blanka nevetett. Ő például ezt a mozgás dolgot is azért tartja fontosnak, mert számolni kell a jövővel, a nőknek például a változó korban csontritkulásuk lehet, meg amúgy sem akar elhízni. Aprót rágott a csokis kekszbe, aztán visszahelyezte a szalvétára. Nem akar olyan lenni, mint azok a járókeretes, csípőficamos nénik (mintha a nénik előtt hezitált volna egy keveset, vagy csak azért hallotta úgy, mert ő valami mást mondott volna, csotrogányokat vagy effélét), meg akiket a gyerekeiknek meg az unokáiknak kell ápolni. Most nem úgy értve, ha az ő nagymamájával lenne ilyesmi, nem is kérdés, azonnal ugrana, de hálisten a Námika, az egész életében a földön, az állatok körül, a Námikának mindkét petefészkét kivették pár éve, de ugyanúgy pörög, és ha két napig náthás, már vissza kell nyomni az ágyba, hogy pihenjen. Ő ezt annyira tiszteli, és ebben azért benne van a friss levegő is meg minden, az a vidéki élet, amit most ő nem cserélne vissza a pestire, csak talán majd egyszer. Az öregedéssel az ember visszavágyik valami nyugalomba, meg így közelebb kerülni a természethez, mondta ábrándosan Blanka.

Nem igazán tudta elképzelni, mi köze lehet egy szutykos magyar falunak a természethez. 

Menj már az öregedéssel, vigyorgott. Mindjárt elkérem a személyidet. Ilyen kiscsajok szoktak ott sorban állni nekem piáért, nem vicc. Alig érnek fel az ablakig.

Szemét, nyávogta Blanka. Én igenis érzem az öregedést! Figyelj, például kiskoromban meg tudtam vakarni a lábammal a fülemet, így, és mutatta, amit nem tud megcsinálni. Már most öregszünk, csak még nem is vesszük észre. Újabbat rágott a kekszbe, aztán a szalvétába csomagolta, és arrébb tolta. Egyre nehezebb lesz minden. Ez ellen kell tennünk.

Aha, mondta. Tegyünk.

Hevertek az ágyon. 

Neked már volt valami komolyabb betegséged, szólalt Blanka.

Hogy értve, kérdezte. 

Hát hogy. Műtét vagy ilyesmi. Hogy benn kellett feküdnöd kórházban.

Döntött.

Egyszer, mondta. Még régebben. Döntött. Bőven elég volt az igazság, nem volt kedve még az időben is elhelyezni. Majdnem leállt a vesém, mondta. Maga sem értette, miért pont így.

Micsoda, könyökölt fel megütközve Blanka. Te vesebeteg vagy?

Nem vagyok vesebeteg, tiltakozott. Csak egyszer… Misu jutott eszébe. Hogy vajon holnap hajnalban, míg ő még alszik, már a vérét keringetik, vagy megint benn van, mert a hájas szervezete kirúgta ezt a vesét is. Megborzongott.  

Majdnem leállt a veséd? Blanka már ült.

Túloztam, visszakozott. Nem állt le majdnem.

Csak, kérdezte Blanka, de úgy, mintha most vallaná be, hogy egyszer félrekefélt.

Csak valami gond volt vele. De már nincs. 

Kórházba kerültél, faggatta ellentmondást nem tűrve Blanka.

Hát ja.

Mikor?

Pár éve… Öt éve, mondta, mert ez még nem tűnt akkora hazugságnak, de kellően távolinak is.

Úristen, mondta Blanka. Ittál, vagy miért?

Elnevette magát.

Sohasem ittam. Egész életemben nem ittam annyit, mint mostanában. 

Na, ezt nem kellett volna. Blanka a tenyerébe temette az arcát. 

Úristen, ismételte. Attól tartott, most jön a bőgés. Blanka elszánt, szenvedő arccal nézett rá. Nem sírt. Egy vesebeteggel itattam alkoholt, állapította meg drámaian. Miért nem mondtad?

Mondom, hogy nem vagyok vesebeteg.

Mert rólad pont el tudom képzelni, hogy rendszeresen jársz kontrollra, csattant fel Blanka. És ha baj lesz? És ha egyszer ebbe fogsz belehalni?

Valamiben csak kell, mondta. Ezt sem kellett volna. 

Nagyapám így halt meg, mondta Blanka. Cukros volt. Az unokatesóm esküvőjén… Mindenki azzal jött, hogy nem lehetett volna megakadályozni, de én tudom, hogy akkor, hogy nem kellett volna innia, és két nappal később már mindene tiszta ödéma volt, és leállt… Azt nem tudod elképzelni, milyen szenvedés, Blanka szinte kiabált, azt nem tudod elképzelni!

Hallgatott. Nem akarta elképzelni. 

Blanka pár nap múlva hozott neki egy csomag teát. Vesés tea, ezt mondta. Mindennap meg kell innia egy csészével. Kezdett ideges lenni, de a tea különben finom volt. Nem gondolta, hogy ez bármit ártana vagy használna, magától nem jutott volna eszébe, de ha Blanka megfőzte neki, megitta. Kinn hűvös volt, este jól esett a tea. Jól esett, hogy Blanka csinál neki teát.

Soha nem szabad eltitkolnunk egymás elől semmit, mondta komoly képpel Blanka. Ha bármi bajod van, ugye mindig elmondod?

Persze, mondta. Fájt a térde, fájt a dereka. Néha, mikor nem volt más választása, hajolgatott. Mióta együtt voltak, többet sétált. Jó volt sétálni, mert Blankával sétált, ez is testmozgás, mondta Blanka. Vette észre, de nem bánta. Csak ne lett volna így mondva. Mintha ez bármit segítene a térdén, a derekán. A veséjén, bármijén. Tudta, hogy semmi nem használ.