Végül elhallgat, de nem alszik, biztos vagyok benne, hogy nem alszik, csak egyre lassabban lélegzik, és elfelejti, hogy a szobában vagyok, vagy talán csak a szobát felejti el körülöttem, aztán végül engem is a szobával együtt. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif blogját.
2.
Regina mindig fáradt. Vonakodó mosollyal nyitja ki péntek délelőtt az ajtót, magázódunk, beenged. Az óriási udvar rendezett, de biztos vagyok benne, hogy ez a törékeny nő képtelen volna gondoskodni róla, szóval nem én vagyok az egyedüli, aki a környezetét igazgatja. Az első dolgom, hogy a ház minden szobájában lehúzom az ágyneműt és bármit, ami mosható, aztán megtöltöm velük a három mosógépet. Minden anyag fehér, Regina összes ruhájával és lepedőjével és alsóneműjével és függönyével együtt. Ahogyan a ház összes fala is. Néha az az érzésem, hogy a falat is hetente festi valaki a házban.
Amíg várom, hogy lejárjon a mosás, felsúrolom a ház összes felületét. Az az érzésem, hogy Regina folyamatosan figyel engem, de délelőtt sohasem látom. Csak akkor merészkedik elő, amikor különböző pontjait aggatom tele a háznak a száradásra váró anyagokkal. Ilyenkor, lenge fehér ruhájában, olyan, mint egy szellem, ahogy álmatagon lebeg a lepedők és függönyök és ruhák között, kezével végigsimítva rajtuk, amikor csak lehet.
A nappali plafonig érő ablakai órákat vesznek igénybe, ezt hagyom a legvégére, Regina pedig ezalatt végre hajlandó megszólalni. A terveiről mesél nekem, amíg elémtárul a kert az üvegen keresztül, hogy hová mit fog ültetni, időnként elejt egy-két nevet, hogy ha ő tudna róla, biztosan eljönne megnézni, aztán megijed és elhallgat, kiszalad a kertbe, esetlenül letör néhány virágot, visszajön, üvegbe teszi őket, tovább mesél.
Nem kérdez semmit, és én sem akasztom meg a mondandóját. A jövőtől egyre inkább eltávolodik, és megnyugodva hallgatom, ahogy lassan álomközeli állapotba ringatja őt a saját hangja. A jelenről mesél, de semmit nem mond valójában, a szavai nem is léteznek igazán, és óvatos lendülésekkel közelíti a múltat. Ekkor már teljesen összefüggéstelen és alig hallható, amit mesél. Végül elhallgat, de nem alszik, biztos vagyok benne, hogy nem alszik, csak egyre lassabban lélegzik, és elfelejti, hogy a szobában vagyok, vagy talán csak a szobát felejti el körülöttem, aztán végül engem is a szobával együtt.
– Nincsen több felület – mosolygok Reginára, aki felriad a kanapén, bólint, és szalad megengedni a vizet. Mire elpakolok mindent és utána megyek, épp elzárja, ő már benn ül, levetkőzöm és én is befekszem mellé.
Regina mindig fáradt. Csak akkor tud igazán a közelemben lenni, amikor már én is teljesen kimerülök. A fürdőkádja óriási, azt hiszem, egyszerre elférne benne mindenki, aki a házát takarítja, füvét nyírja, falait festi, növényeit öntözi, haját kontyba fogja, szemöldökét megigazítja. Valahogy úgy képzelem el, hogy képtelen magához érni. Hogy mindent, amihez arra volna szükség, hogy szembesüljön a bőrével, valaki másnak kell elvégeznie. Ezért kell itt maradnom pénteken egészen késő estig, kitakarítanom a házát, megmosnom a haját, a bőrét, azután szárazra törölnöm őt is, mint az összes többi felületet előtte, és ugyanazzal a kimerült odaadással gombolnom be minden szobában az ágyneműt a paplanokon és párnákon, mint a legvégén Regina törékeny teste körül a hálóinget.
Apokrif Online 