Feketemosó: Utolsó sétám a dombtetőre

Amikor odaértem, már nem sokat beszélgettünk, hisz a nagy, közös búcsúest óta a véletlen folytán négyszer-ötször is egymásba botlottunk az egyetemen. Leginkább csak néztük egymást, mosolyogtunk, és szemmértékre próbáltuk megállapítani, hogy vajon mennyi idő alatt lehet gyalogosan felérni a pálya tetejére. Mivel nekem erre csak fél órám volt, elköszöntem Patriciától, most már tényleg, boldog karácsonyt kívántam neki, természetesen németül, és elindultam a fákkal övezett szerpentinen. – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Patricia Schledt a sípálya alján várt rám. Eredetileg valaki mással lett volna találkozója, de az a valaki késett. Patricia lassan csúszott előre a használt holmik boltjában vásárolt síléceken, és már messziről mosolygott rám. Úgy tűnt, örül, hogy megállhat egy kicsit, nem nagyon tudta, hogy mihez kezdjen a sífelszereléssel.

Én sem számítottam rá, hogy itt találom, de örültem, hogy láthatom, ki tudja, mikor futunk össze legközelebb. Ez az utolsó hetünk volt Finnországban, sőt én már másnap hazautaztam, és bár tudtam, hogy bármikor visszajöhetek, el akartam búcsúzni a várostól.

A sípálya a külföldi diákok körében kultikus helynek számított, ezért nem volt kérdés, hogy miután nagy nehezen behúztam a bőröndöm cipzárját, utolsó sétám ide fog vezetni. Ismerőseim többsége rendszeresen feljárt a dombtetőre, volt, aki futás közben ejtette útba a pályát, volt, aki csak a városra nyíló látképért sétált fel ide, de a legtöbben azért jöttek, mert úgy hitték, innen könnyebben megláthatják majd az Északi-fényt.

Én, sokakhoz hasonlóan nem a sípályát választottam éjszakai útjaim célpontjául, de nem is a kis félszigetet, ahonnan állítólag Pavelka Béla, a magyar csónakos bárkit olcsón átszállított a szigeten álló régi szaunához. Az én leshelyem, ahonnan általában csak a szürkén derengő égboltot láttam, a kollégium melletti erdő tóparti, mocsaras részén állt. Egy unalomba fulladó kocsmázás után Patriciának is én mutattam meg, hogy sötétedés után melyik ösvényt érdemes választania. Az erdő nyiladékai ugyanis a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, és aki nem vigyázott, az könnyen belegázolhatott a nagy víz előtti pocsolyás gödrökbe. A sikertelen fényvadászatokhoz külön erre a célra tartogatott zseblámpám is volt, amely, bármily nagy hasznát vettem is, az utolsó hetekben már csak halványan pislákolt.

Az idő múlásának másik biztos mutatója Patricia Schledt szürke sapkája volt, amelyet itt kötött, Finnországban, a közös moziestek alatt. Hat-héttagú kis csoportunk kezdettől fogva lelkesen várta a sapka elkészültét, november végétől viszont nem nagyon firtattuk, hogy ez mikorra várható, a szürke gombolyagból kibomló sapkaforma ugyanis a hazaútra felszólító első komoly jelzés volt.

így aztán, amikor az utolsó napon megláttam Patriciát, ahogyan kissé félrebillentett fejjel már messziről figyelt engem, az első gondolatom a sapka volt, amelyet ebben a formában, fejre húzva és kötőtű nélkül még sosem láttam. Amikor odaértem, már nem sokat beszélgettünk, hisz a nagy, közös búcsúest óta a véletlen folytán négyszer-ötször is egymásba botlottunk az egyetemen. Leginkább csak néztük egymást, mosolyogtunk, és szemmértékre próbáltuk megállapítani, hogy vajon mennyi idő alatt lehet gyalogosan felérni a pálya tetejére. Mivel nekem erre csak fél órám volt, elköszöntem Patriciától, most már tényleg, boldog karácsonyt kívántam neki, természetesen németül, és elindultam a fákkal övezett szerpentinen.

Út közben sok minden eszembe jutott: dolgok az elmúlt négy hónapból, emberek, akikkel találkoztam és néhány emlékezetes beszélgetés. Végül annál a jelenetnél állapodtam meg, amikor Tallinn felé tartva, a buszon megkérdeztem Patriciától, hogy hol érezte jobban magát, Finnországban vagy Indiában. A válaszon nem sokat gondolkodott, azt felelte, hogy Finnország nagyon jó, de neki a mumbai gettó az élete. Elmesélte, mennyire szomorú volt, amikor egy év után haza kellett mennie Németországba, hogy beiratkozzon az egyetemre, és elkezdje a nagybetűs életet, mint minden német fiatal. Patricia viszont még húszéves sem volt, amikor Indiában felfedezte a szegényekből áradó örömöt és békét, ezért elmondása szerint máig sem tudta újra megszokni az európai életritmust.

Amikor erről beszélt, egyetlen szava sem tűnt túlzónak, és szinte láttam magam előtt, ahogy a színes indiai ruhákat farmerra és sportcipőre váltja, hogy végre tanár lehessen belőle, ami mindig is lenni szeretett volna.

Ki tudja, egy nap talán visszatér Mumbaiba, és az ottani gyerekeket tanítja majd olvasni-számolni, vagy otthon marad, és a német gyerekeknek meséli majd, milyen érzés volt egykor az igazi boldogság. Más utat nem nagyon látok számára, pedig tudom, hogy mindez nem volt törvényszerű: elhagyni egy országot egy másikért, majd visszatérni oda, ahol minden kezdődött, egyáltalán nem magától értetődő, ha még oly világosak is az ember céljai. Hogy Patriciát, aki ma komolyan és minden erejével tanítani akar, én magam is csak iskolai díszletek között tudom elképzelni, épp olyan esetleges dolog, mint ahogyan Henriban, a hősies nevű Henri Lavictoire-ban kezdettől fogva a jövendő francia elnököt láttam.

Henri pisze orrú, gombszemű fiú volt. Politológiát tanult, és barátaival, a Zucchini-fiúkkal együtt társaságunk legismertebb tagjai közé tartozott. Henrinak mindenről világos és átgondolt véleménye volt, komolyan vette a közösség ügyét, és a vendéghallgatók gigantikus hógolyócsatáit is ő szervezte. Kétségkívül elnöknek született: megvolt hozzá a neve, a határozottsága, és egy idő után, amikor országos teendői közt eltörte a lábát, egy mankót is beszerzett. Végül, mielőtt végleg hazatértünk volna, udvari énekesével, Francescóval és a mindig bolondos Igorral egy dalt írtak, rólunk, akik ideig-óráig, érthetetlen okokból egy helyre keveredtünk egy világvégi, sötét kisvárosban.

A dombtetőre érve Henri tekintélyes mankói és Patricia másodkézből szerzett síbotjai végképp összekeveredtek a fejemben, és amikor a fél lábszárig érő hóban nagy nehezen beküzdöttem magam a lejtő közepére, úgy éreztem, tulajdonképpen ez, ez a céltalan képzelgés, a sípályára vezető utolsó séta volt az én igazi búcsúm. A táj, amelytől oly sokat vártam, nem kínált különösebb meglepetéseket. A város kocka alakú házai, az erdők és a tavak jellegtelenül, fehéren tárultak elém, mintha csak véletlenszerűen lettek volna felskiccelve a horizontra. Ennyi volt ez a néhány hónap, gondoltam, holnaptól már mások kergetik az Északi-fényt. Sarkon fordultam, sietősen hazaindultam, és közben nem a tájat láttam magam előtt, hanem egy pár felemás sílécet és Patricia Schledt félrebillent mosolyát.