Kimondottan szép, könyv helyett inkább albumra emlékeztető kötet Gerevich Józsefé, melyben a pszichiáter huszonöt művészettörténeti, művészetpszichológiai esszét adott közre. Mindegyik egy-egy híres alkotó és (egyik, legmeghatározóbb) múzsája közti viszonyt villantja fel, elkészült (és fennmaradt) festményeket és alkotásokat hozva az előtérbe. A szerzői előszóban a következő olvasható: „Bár pszichiáter lettem, az 1970-es évek második felében művészetterápiás osztályt szerveztem a Pszichiátriai Klinikán. A mai napig alkotó pszichiátriai betegekkel foglalkozom, és művészetpszichológiai kérdésekre keresem a választ.” (9.) Izgalmasan hangzik! Ugyanakkor ez a kötet nem művészetpszichológiai kérdésekről szól, legalábbis nem pszichológiaszakmai értelemben. „Ez a könyv sajátos művészetpszichológiai »szöveggyűjtemény«, amely a művészettől távol állókat közelebb hozhatja a festészethez, és kulcsot adhat a képek megértéséhez. A művészek kézzelfogható közelsége pedig annak a tanulságnak a levonására adhat alkalmat, hogy ők is ugyanolyan esendők, ugyanúgy vágynak, éreznek, szeretnek, gyűlölnek, féltékenyek, irigyek és kegyetlenek, mint mi.” (9.) Ebből a leírásból már nemcsak sejthető, hanem egyértelművé is válik az a bulvárba hajló hangvétel, ami az egész kötetet jellemzi mind stílusában, mind szempontrendszerében. Ám ez Gerevich kötetének egy rendkívül kellemes és szimpatikus vonása!
Gerevich kötetének kulcsfogalma a találkozás: művész és múzsa vagy két alkotó kölcsönösen inspiráló találkozásáról van szó az esszékben, amelyek elsődleges szempontját a pszichológia és a művészettörténet találkozása adja. A festők személyes élményei felől értelmezni próbálva a műveiket, a szerző az élet és a mű rendkívül szoros, szinte szétválaszthatatlan összetartozását mutatja meg. „Ennek a különleges személynek életét és munkáit nem lehet különválasztani. Festményei egyben életrajza is.” (46.) Noha ez az idézet 1953-ból származik, Frida Kahlo első mexikói kiállításának megnyitójáról, az ezt felidéző Gerevich József mai megközelítése sem nagyon tér el ettől a gondolattól. Az egyes képzőművészeti remekeket alkotójuk életrajza felől magyarázza és elemzi, ám ez nem egy idejétmúlt módszer a Teremtő vágyak című kötet esszéiben, hanem annak a ténynek a felismeréséből fakadó szemlélet, hogy a műalkotásokat egy bizonyos korban, meghatározott körülmények között festették alkotó emberek.
Szerzői előszavában Gerevich három különböző elemzési módot említ, amelyek felől a témául választott művekhez és művészekhez közelíthet. „A művészettörténeti elemzés a stílusra, a kép formai jegyeire reflektál. Az ikonológiai-ikonográfiai megközelítés a képeken látható tárgyaknak, a kép tartalmának felfejtésére irányul. Én a harmadik utat választottam, a képek pszichológiai jelentésére, a festő és a mű közötti szubjektív viszonyra helyeztem a hangsúlyt.” (7.) Ez a döntés azonban nem is kevés veszélyt rejt: könnyű erről az alapról pszichologizálásba csúszni, vagyis egy-egy félinformációra, életrajzi adatra támaszkodva messzemenő következtetéseket levonni. Annak ellenére, hogy a műveket az életrajz felől igyekszik értelmezni, Gerevich a még éppen jóleső bulvárhangnem megtartása mellett sem ragadtatja magát olyan egyszerűsítő megállapításokra, miszerint bárki a megidézett művészek közül egy-egy meghatározó, esetleg gyerekkori trauma vagy torz bizonyítási kényszer miatt „ment volna el művésznek”. Másként fogalmazva: az esszékben bemutatott alkotások nem terápiául szolgáltak készítőik számára. Gerevich szövegeiből világosan kiderül, hogy minden esetben (és nem csak az általa bemutatottakban) a tehetség az, amely meghatározza a művészt, nem pedig egy pályaválasztáshoz hasonlítható döntés, vagyis a szándékoltság. Azután például, hogy Max Ernst A szűz megfenyíti a kisded Jézust három tanú, André Breton, Paul Éluard és Max Ernst jelenlétében című izgalmas festményéről szóló esszében azt írja a szerző, hogy „a kép megértéséhez vissza kell mennünk a festő gyermekkorába” (75.), nem személyiségelemzésbe kezd, hanem ismerteti azt a tényt, hogy a festő egy igazán szigorú katolikus vallásos nevelést kapott édesapjától, akivel részben éppen ezért meglehetősen rossz viszonyba is volt. Az esszé témájául választott meglepő kép „szentségtörése” tehát a művészettörténeti hagyományos ábrázolásokkal nyitott párbeszéd mellett az apával folytatott harcot is jelzi.
Gerevich esszéi szinte hermetikusan lezárt világot képeznek minden képelemzés során: csak a főszereplő alkotóról, múzsájáról, partneréről és a képzőművészeti alkotásokról esik szó. Hogy milyen világ, milyen korszak veszi őket körül, arról kevéssé tájékozódhat az olvasó ezekből a szövegekből. Évszámok persze szerepelnek a kötetben, de talán túlzott elvárás – és a szövegek „ismeretterjesztő” hangnemével sincs összhangban –, hogy az olvasó művészettörténetet és történelmet tökéletes szinkronban lásson, amely pedig elengedhetetlen a bemutatott művészek és alkotások pontosabb megismeréséhez. Más oldalról persze az ilyen párhuzamosságok kifejtésének vagy legalább megmutatásának hiánya további kutatásra is provokálhat. Az esszéket minden esetben irodalomjegyzék zárja. Szakirodalmat szó szerint, idézőjelek között nem hivatkozik a szövegben Gerevich József, ugyanakkor forrásait pontos, beazonosítható formában felsorolja. Az esszékben inkább csak kultúrtörténeti utalások találhatók: a szerző filmeket említ, színházi előadásokat.
A Teremtő vágyak szerkezetéről elmondható, hogy az esszék hat fejezetbe rendezve olvashatók. Az elosztást az alkotó és múzsa közti viszony árnyalatai határozzák meg, ám ezek nem különböznek annyira, hogy a fejezetezés indokoltnak tűnjön. Bármennyire is prózai és egyszerű megoldásnak tűnik, jobb lett volna az esszéket a bemutatott kapcsolatok kialakulásának időrendjében közölni. Így például a két Ernstről szóló szöveg sem került volna egymástól kb. 50 oldal távolságra. A könyv album jellege abban is megmutatkozik, hogy lineáris olvasásra aligha alkalmas: épp a történetek hasonló alapozásának köszönhetően, a kapcsolatelemzések a képek különbözősége ellenére is összefolynak.
Gerevich József az ilyen tárgyú szövegeit – a kötetbe válogatottakat is – egy blogon tette közzé. Annak címe (Festői találkozások) sokkal kifejezőbb és szimpatikusabb, mint a most választott Teremtő vágyak. A szövegeket illetően a blog emlegetése az előszóban magyarázatul szolgálhat néhány, ezen információ nélkül furcsállható szerkesztői megoldásra vonatkozóan. A Marie Laurencin Apollinaire-rel való kapcsolatát és a festőnő képeit elemző esszé elején Gerevich két alkotásról is mesél, az Összejövetel a szabadban és az Apollinaire és barátai címűekről. A két kép összehasonlításának befogadása azért nehézkes, mert a kötetben csak előbbi szerepel. Ugyanakkor, ha a blogot felkeresi az olvasó, láthatja, hogy ott ugyanennek az esszének a sorai között látható a másik festmény is. Az érthető, hogy a fényes papírra nyomott könyvben észszerű mértékben spórolni kellett a színes képek közlésével, ám így érdemes lett volna a szövegeket némileg átdolgozni, akár csak annyi kiegészítéssel, hogy az említett kép (vagy egyéb információ) a blogon megtalálható.
A Teremtő vágyak egy szimpatikus vállalás eredménye, valódi kikapcsolódást hozó olvasmányok Gerevich József írásai. Mert hát lássuk be, Dalí, Picasso, Goya vagy épp Oskar Kokoschka művei mögött felfedhető életrajzi motivációkról olvasni igazán izgalmas, főleg, ha mindezt úgy tálalja a szerző, hogy közben a szakmaiságról sem mond le. A közhelyek helyett két tudományos közelítési mód, a pszichológia és a művészettörténet jól működő kapcsolatából születő pszichológiai-művészeti esszék olvashatók egy rendkívül igényesen kivitelezett könyvben.
Szarvas Melinda
Gerevich József, Teremtő vágyak, Noran Libro, Budapest, 2016
Apokrif Online 