Feketemosó: Hét: Nóra

feketemoso-uj-kozepesEzen a napon képtelen vagyok az evésre. A szervezetem öntisztítása reggeltől estig tart, néha figyelnem kell rá, néha nem. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif blogját.

1.

Egészen huszonkét éves koromig biztos voltam benne, hogy nem lehet gyerekem. Soha senkit nem kérdeztem meg róla, és a kezdetektől fogva használtunk óvszert, tehát én sem viselkedtem soha úgy, mint aki biztonságban van a teherbeeséstől, és Lacinak sem beszéltem erről, de a mai napig valamiért nehezen hihető, hogy Frida megszületett. Nem tudtam elhinni, hogy az ultrahangon tényleg az én bensőm látható, és a hét hónap alatt minden reggel döbbenten néztem a hasamat az előszoba tükrében.

Csütörtök van. A halom ruha a nappali közepén áll, ahogyan tegnap hagytam, miután hazaértem és levettem mindent, ami aznap a bőrömhöz ért. A cipőm, a táskám, a kabátom. Óvatosan közelítem meg, aztán lépem át, és megyek ki hálóingben a kertbe. A múlt hétről maradt hamut szétöntöm a füvön, miután kihúzom az olajos hordót a tető alól. Az évek során egyre rutinosabb lettem ebben a bizarr tűzrakásban, már szinte nem is nézek a kezeimre közben. Különben sem biztos, hogy látnám őket.

Kicsit végig idegennek éreztem őt, amíg bennem növekedett, aztán amióta kibújt a világba, mégis mindig kicsit mintha még a testem része maradt voltam. Nem az enyém, csak a testemé.

Egy fekete zsákban kihozok a nappali közepéről minden ruhadarabot, a cipőt, a kabátot, a táskát, aztán egyenként a hordóban égő tűzre helyezem őket. Minden mozdulat változtat a tűz hangján, a ropogás ritmusán, a tárgyak tudják a dolgukat, sokkal jobban értenek a megsemmisüléshez, mint arra én valaha képes leszek. Egyedül az irataimat, a pénztárcámat és a kulcsomat nem égetem el csütörtökönként.

Ezen a napon képtelen vagyok az evésre. A szervezetem öntisztítása reggeltől estig tart, néha figyelnem kell rá, néha nem. Néhány folyamattal azonosulnom kell, néhánynak pedig azt sem szabad hagynom, hogy észrevegyék, hogy tisztában vagyok velük. Ahogyan sok folyamatot valószínűleg soha nem is veszek észre.

Miután kialszik a tűz, visszateszem a hordót a tető alá, bemegyek a házba, és meztelenül a konyha kövére fekszem. Időnként megremeg a testem, aztán a csempék alatta, továbbviszik, és az egész házon átfut a remegés. Lassan lélegzem. Frida lélegzett ilyen lassan kiskorában, ez volt az egyik kedvenc játéka. Lefeküdt a szobájában a padlóra, behunyta a szemét, és lassan lélegzett. Ilyenkor tűnt a legboldogabbnak, időnként halkan felnevetett, vagy megmozgatta az ujjait, megremegett a szemhéja, mást nem is csinált perceken keresztül. Azt hiszem, ilyenkor észre sem vette, ha bementem a szobába. Sose mertem kizökkenteni. Csak ültem mellette a földön, és próbáltam rájönni, mi történik a fejében.

Mindig gyönyörű volt, egyikünkre sem hasonlított. Azt hiszem, úgy tört meg a belőle kiáradó szeretet a bőrén, mint prizmán a fény, de az odakint szétfutó szivárványhoz neki már nem sok köze volt utána. A hidegnek és a melegnek egy meghatározhatatlan egyvelege lengte őt körül minden percben. Egyszer megkérdezte, kitől kapta a nevét, de se Laci, se én nem tudtuk felidézni.

Mikor besötétedik, felkelek a konyhapadlóról, és átfekszem a nappalinak arra a pontjára, ahol reggel még a ruháim voltak. Már nem érzem a jelenlétüket. Most már minden rendben van. Elkezdődhet.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s