Feketemosó: Mozaikok egy készülő regényből (6.) – Hazatérés

feketemoso-uj-kozepesAz ilyen szavak, mint a kizárólag, vagy a feltétlenül, okvetlenül, mindenképpen, nagyon elszomorították, és egyáltalán nem volt szép tőlem, hogy erre játszottam rá, főleg mivel tudtam, hogy sosem lesz kutyánk, és ha lesz is, teljesen mindegy lesz nekem, hogy Jenőúrnak, Paradicsomoskáposztának vagy Bodrinak fogják, fogjuk-e hívni. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif blogját.

Illusztráció: Gužák Klaudia
Illusztráció: Gužák Klaudia

Gyakran, ha hosszabb ideig nem voltam velük, elkezdtek veszekedni. Sosem tudtam, tulajdonképpen min, általában az utolsó mondatra értem a szobába – talán épp az érkezésem miatt volt rá szükség -, amely legtöbbször Regina szájából hangzott el. Egyszer például már a lépcsőházból hallottam a kiabálás tompa zajait, aztán amikor beléptem, megláttam őket. Ssimi egy pálinkásüveget tartott a kezében, a falnak támaszkodva, Regina pedig kabátban, dühösen összefogott hajjal nézett vissza rá a fogas mellől.
– Legalább azt döntenéd már el, hogy a fiúkat vagy a lányokat szereted helyettem?! – mondta, majd kiviharzott a lakásból, és másnap reggelig nem is láttam őt.
Ssimi hajnalban nyitott be a szobámba, megkérdezte, hazajött-e már Regina, megmondtam, hogy szerintem nem, de nézze meg a szobájában. Egy darabig az ajtóban gondolkodott. Felültem. Két bőrönd volt nála.
– Inkább nem – rázta meg a fejét, aztán eltűnt a házból. Az egyik bőröndöt magával vitte, a másikat az ebédlőasztalon hagyta, üresen. Máig nem tudom, mit jelentett az üres bőrönd.
Nem beszéltünk róla. Úgy viselkedtünk, úgy éltünk ketten Reginával egy darabig, mintha Ssimi sosem létezett volna. Egy idő után kezdtem elhinni, hogy talán tényleg nem.

***

– Azt hiszem, ma szellemek vannak a lakásban. Zajok meg érzések vannak mindenütt, és a fejem is fáj – szólt Regina, összehúzott szemöldökkel, köszönés helyett, amikor reggel belépett a konyhába. – De nem ártalmasak – tette hozzá gyorsan. – Csak figyelnek valamit, azt hiszem.
– Nem kérsz enni? – kiáltottam utána, amikor elindult, de nem reagált.
Egész nap furcsán viselkedett. Odébb tett dolgokat, amik látszólag egyikünknek sem voltak az útjában, rám kiáltott, hogy foglalt, amikor üres székekre akartam leülni, és néha minden előzmény nélkül elkezdett hangosan nevetni. De olyan nevetéssel, amilyet addig nem ismertem. Nem az a tipikus, inkább meghalok mintsem abbahagyjam a nevetést féle kacaj volt, amit megszoktam tőle, sem pedig a szerelmes vagyok ebbe a helyzetbe, vagy a míg a halál el nem hallgattat, de még csak nem is az a kedves, millió kiscica van a szomszéd szobában nevetés. Hanem az a fajta, amit bár azon a napon kívül soha többé nem hallatott magából, elneveztem vicces kísértetek mesélnek pajzán vicceket nevetésnek. Elmondtam Reginának, de csak csóválta a fejét, hogy nincs ebben semmi pajzán. Azért a biztonság kedvéért elpirult.
Leginkább azon csodálkoztam, hogy egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül attól, hogy vagy szellemekkel, vagy egy feltehetően őrült lánnyal töltöm a napomat. Mindkét lehetőség nagyon megnyugtatóan hatott. Néha olyankor is, amikor Regina nem látta, kitértem a folyosón valaki elől, aki nem volt ott. Benyitottam az üres fürdőszobába, majd bocsánatot kértem és kihátráltam, azt motyogva, nem hallottam, hogy bent van. Magáztam a kísérteteinket, mert Regina is ezt tette.
Vacsoránál, a több tucat üres tányérral teli asztal mellett ülve megkérdeztem Reginától, mit figyelnek a kísértetek. Megvonta a vállát.
– Eleinte azt hittem, vagyis inkább reménykedtem benne, hogy engem – sóhajtotta. – De azt hiszem egymást figyelték.
– De akkor… miért nálunk?
– Talán valami mellékes dolog van ebben, mondjuk a megfigyelés nem eléggé köti le az energiáikat, ezért közben jöttek engem szórakoztatni. Ha nem vetted volna észre, mostanában nincs túl jó kedvem – nézett rám szemrehányóan. Nem éreztem túl nagy bűntudatot, de azt hiszem valójában ő sem ezt akarta elérni.
– És szórakoztattak?
– Hiszel a kísértetekben?
– Nem emlékszem.
– Mindegy, reggelre úgysem lesznek itt.
– Hová mennek?
– Nem tudom, hogy mennek-e valahova, de innen biztosan elmennek.
– Miért?
– Én is erre próbálok rájönni… – mondta halkan, néhány szem borsót tologatva a tányérján.
– Te hiszel a kísértetekben?
Szórakozottan nézett körül, aztán rám, majd vissza a tányérjába.
– Nem hiszek bennük kevésbé, mint a borsókban.

***

Azzal kezdődött, hogy egyik nap korán reggel kitartótan kopogtatott az ajtómon, és mikor kinyitottam azt mondta szeretne újságot rendelni, de nem tudja hogyan kell. Meg azt, hogy nem tetszik neki a pizsamám színe, és elkérte, hogy átfesthesse. Odaadtam neki a pizsamát és lementünk a legközelebbi újságoshoz, ahol megrendeltünk egy napilapot. A nő egy csekket nyújtott át, én pedig Reginára pillantottam oldalról, aki biztatóan bólintott, és elvette tőlem. Ekkor döbbentem rá, hogy hetek óta nem tudom, honnan van pénze Reginának a dolgokra amiket vesz. Azelőtt… azelőtt tudtam.
Regina kért egyet a mai újságból és hazamentünk. Céltudatosan kinyitotta a vége felé, rövid ideig keresgélt valamit, megtalálta, tüzetesen bámulta pár másodpercig, aztán megnyugodott és letette az asztalra. Ilyenkor mindig elmúlt róla az a feszült reggeli hangulat, amit kialakított, és a nap további részében semleges, olykor egyenesen vidám volt. Mivel elolvasás után ki is nyírta az őt érdeklő cikkelyt az újságból, egy darabig nem tudtam, mi az, amit keres. Majd pár nap kitartó vizsgálat és annak eredményeképpen, hogy rájöttem, vehetek egy másik újságot amivel összevetve látni fogom, mit nyír ki belőle ez a lány, megállapíthattam, hogy a gyászjelentéseket gyűjti. Mintha valakit keresett volna bennük.
– Kit keresel a gyászjelentésekben? – szakadt ki belőlem egyik reggel. Épp körbenyírt egyet. Értetlenül nézett rám.
– Hát magamat.

***

– Hívhatják az egyik kutyánkat Jenőúrnak?
– Mif…miféle kutyánkat?
– Hívhatják vagy nem hívhatják?
– Nincs kutyánk.. igen, hívhatják! – tettem hozzá gyorsan, mert fenemód felhős lett az arca. – Persze, hogy hívhatják, miért ne hívhatnák? No de ki?
– Hogyhogy ki?
– Ki hívja majd Jenőúrnak?
– Hát én, meg te.
– És mások hogy fogják hívni?
– Ha mások is akarják hívni valahogy, mert teszem azt ismerni fogják egymást, akkor nekik is muszáj lesz Jenőúrnak hívniuk, mert másra nem fog hallgatni.
– Szóval a kérdésed az, hogy hívhatják-e kizárólag Jenőúrnak az egyik kutyánkat?
Elgondolkozott. Az ilyen szavak, mint a kizárólag, vagy a feltétlenül, okvetlenül, mindenképpen, nagyon elszomorították, és egyáltalán nem volt szép tőlem, hogy erre játszottam rá, főleg mivel tudtam, hogy sosem lesz kutyánk, és ha lesz is, teljesen mindegy lesz nekem, hogy Jenőúrnak, Paradicsomoskáposztának vagy Bodrinak fogják, fogjuk-e hívni. Regina úgy, ahogy volt, reggeli öltözékében, ami időnként több volt egy bugyinál és egy melltartónál, ezúttal például tartalmazott egy bakancsot és egy fürdőköpenyt is, higgadtan kisétált a lakásból, és körülbelül fél óra múlva tért vissza, egy öreg korccsal egy rövid kötél végén.
– Én Jenőúrnak fogom hívni – mondta sértődötten és a nap hátralévő részében beszélni tanította Jenőurat.

***

Aztán hazajött Ssimi.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s