(valamikor szeptembertől decemberig)
Felmerül a kérdés: ha az én veszélytelenségem érdekében van, akkor az most pontosan az „én biztonságomért” vagy azért van, hogy „én nem legyek veszélyes”? – Bali Farkas írja az Apokrif blogját.
Most értettem meg, milyen óriás különbség van biztonság és veszélytelenség között. Oroszul csak erre az utóbbira létezik szó. Ezek után, amikor a migrációs osztályon, ami a gogoli abszurd egy máig élő és lélegző tanúbizonyítéka – köszöni szépen, jól van –, sokszor hallható „mindez csak az Ön (biztonsága) veszélytelensége érdekében van…” zárlattal befejezett prédikációk egészen új értelmet nyernek. Felmerül a kérdés: ha az én veszélytelenségem érdekében van, akkor az most pontosan az „én biztonságomért” vagy azért van, hogy „én nem legyek veszélyes”? Szóval a hol magázva, hol csendőrpertuval kommunikáló TO-s banyák nem fognak hiányozni. Az sem, ahogy mosolyogva tesznek megjegyzést a külföldiségedre. Mert ez itt olyan, mint valami szítok, vagy átok. Külföldi vagy, nem akarjuk, hogy itt legyél, de nem is engedünk sehova.
Nem fognak hiányozni, a seggig érő vasalt hajú, túl vastagra festett ajkú, csodálkozóra rajzolt szemöldökű szelfiklónok, sem az a srác, aki múlt héten (-2/-3o) zokni nélkül, mackóban és egy vékony pulcsiban odatámolygott a padomhoz. Cigit tarhált, természetesen. A magántulajdon és a személyes tér, elég ködös jelenségek errefelé. Ha nem lettem volna annyira fáradt, még az is lehet, hogy csatlakozom hozzá. A pulcsija zsebéből kilógott egy rettenetesen olcsó belgorodi vodka, a kezében meg egy literes műanyag sörös palack. Váltottunk pár rém ostobán egyszerű mondatot, aztán csak a zsebébe raktam a doboz cigimet, a benne lévő utolsó négy szállal. A közvélekedéssel ellentétben, ez a szituáció az elmúlt három hónapban csak egyszer (!) fordult velem elő, hasonlóan lecsúszott alakokat is csak elvétve láttam. Péter az oroszok isznak meg olcsó a cigi. Vigyázz magadra! – Hát a dobozos cigi tényleg lényegesen olcsóbb.
Valamikor szeptembertől decemberig, amikor még tartott a nagy pesti nosztalgiám, be-betévedtem a kolesszal szemközti pizzériába. Ez volt az a hely, ugyanis, ahol legálisan fogyaszthattam alkoholt. A Belgorodi járás, ami nagyjából akkora, mint nálunk két megye, (túl) tiszta és rendezett székhelyén (a totemizmus jegyében Miskolcnak hívom a várost, ha nem mondod a nevét, nincs feletted hatalma) nem fogsz csak úgy a kollégium vagy a kampusz területén alkoholt fogyasztani. Ha már itt tartunk, az utcán felpisszentett sör is jó esetben „csak” nagy pénzbírsággal jár. Általában két korsót ittam meg, egy jó óra, másfél alatt. Úgy néztek rám, mintha minimum kutyaszaros lenne a gatyám, vagy egy Én vezettem Belgorod ellen a náci tankokat feliratú pólóban léptem volna be. Aztán még a zárás előtt egy órával kikértem egy harmadik korsót. A pincérlány arckifejezését nem tenném zsebre. Az volt az érzésem, hogy sajnálja tőlem ezt a csepp kis örömöt is. Amikor kihozta, a korsó mellé odatoszva elém a számlát, azt mondta szemével, hogy most már elég lesz a kizárólag az én- és a hozzám hasonló rosszéletűek számára fenntartott készlet dézsmálgatásából, de azért szép estét kívánt. Már megszoktam, hogy nem látnak ott szívesen, végtére is fejhallgatóval szoktam bemenni az itteni normához képest túl hosszú hajjal, és szakállal, ráadásul néha még egy mindenki számára beazonosíthatatlan nyelven telefonáltam, a mikrofonomat jól láthatóan a szám elé tartva, nehogy még a végén kényszerzubbonyban vigyék el a gyanús külföldit.
Új barátom, a valószínűleg utolsó söröm ebben az étteremben, békésen habzik nyaktájékon. A fehér réteg lágyan keresztezi a moszfilmes plakátra való Жигулевское feliratot. Elképzelem, ahogy a buborékok egy Házmester művészi terében nyernek új értelmet, mondjuk a Krúdyn, vagy a Kálvinon. A páracseppek mindegyike egy-egy gondolat vagy emlék, amit otthonról hozok, szépen lassan lefolyik a szalvétáig, majd összegyűri a fehér rostokat és eltűnik. Az itteni gondok hűvös, kesernyésen pezsgő réteget képeznek a nyelőcsövemen, egész a gyomromig. A húgyhólyagomban meg megtriplázódnak. A mosdók egy félszinttel lejjebb vannak. Még mielőtt visszaülnék új cimborám társaságába, elszívhatok egy cigit a hely mögött. Egyébként, a dohányzásra ugyanaz vonatkozik, mint az alkoholfogyasztásra, csak egy kicsit enyhébben kezelik. Napi max. 10-12 szál. Ha nem esik az eső, néha több. Régen éltem ennyire egészségesen és ekkora rendben.
Talán ez a fasor fog még hiányozni. Meg az itt megismert emberek egy nagyon, nagyon, nagyon apró csoportja. Ők viszont, amennyire kevesen is vannak az itteniekhez képest, pont annyira fognak hiányozni. A nagy többség itt rémisztően egyforma. A nő, az legyen csinos, ékszere van, dolgozhat, taníthat, de első sorban legyen anya. Kétségkívül ők irányítják ezt az országot, Putyin ide vagy oda. A férfi, az meg ne beszéljen túl sokat, írnia nem kell, de mozogjon, sportoljon, ha iszik az baj, az nagyon nagy baj. Az a lényeg, hogy keressen jól, és hogy legyen széles a válla. A válla legyen olyan széles, hogy rakétát lehessen róla indítani.
Persze nem ennyire fekete-fehér a helyzet, mint az oroszok rasszizmusa. A kellemetlenségek mellett meg kell említenem, hogy annak ellenére, hogy nem mosolyognak, sőt kifejezetten szigorú arccal ülnek, állnak, sétálnak, beszélnek, ha kell segítőkészek. Bármiben azok. Ha például rossz terembe nyitottam be, a tanár felállt, és átvezetett (személyesen) a keresett helyre. Mindenki eszméletlen mód fegyelmezett, és néha pedig túlságosan érzelmes. Nem köszönnek vissza, a liftben, de minden beszédet Drága barátaimmal kezdenek. Ha vendégségben vagy, tényleg otthon kell magad, érezni, mert mindent megtesznek, hogy úgy legyen.
A közösségtudat központi eleme a társadalmuknak. Ez okozza az összes kellemetlenséget is, kezdve a tekintélyelvűségtől, a túlzott fegyelemig. De ugyanez a közösségtudat a legszívmelengetőbb is. Egy tökéletes példa erre, hogy úgy egy hete elmentem színházba. Annyit mondtak róla, hogy kortárs és hogy vicces. Az utolsó tíz perc kivételével az is volt. Négy macska, akiket egy bizonyos Pása néni gyermekeiként szeret, a hálátlan pöcs fiánál már csak a menye rosszabb. Pénze nincs, üres üvegek visszaváltásából veszi a macskakaját. A második felvonás végén a macsekok, hogy nehogy mind az öten halálra fagyjanak, megakadályozzák a telet. Az utolsó jelenetben Pása néni egy barátnőjével, meg a négy macskával összebújva csodálják a fára visszaragasztott lombot, mikor egy kellemesen szívbemarkoló zenére el kezd szállingózni a hab a zsinórpadlásról. A tapsrend alá valami bugyuta vidámságot vágtak be, erre mindenki ijesztő összhangban tapsol. Két-három perc elteltével a publikum egy emberként a ruhatár felé el.
Én hátradőlök a vasszékemen. A fagyos kátrányos levegő kellemesen hűsíti tüdőmet a túlfűtött étteremben. Holnap magammal viszem az utolsó langyos-savanyú kortyokat is a városból. Aztán mindent itt hagyok, mint Miskolc…?
Apokrif Online 