Feketemosó: Mozaikok egy készülő regényből (5.) – Rudi

feketemoso-uj-kozepes– Szia, Rudi vagyok. Ne ijedj meg, de előző életünkben már dugtunk, de nem volt alkalmunk közelebbről megismerkedni. Rudi vagyok.

Regina szája elé kapta tenyerét.

– Hát te vagy az? – sóhajtotta résnyire nyitott ujjai között. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif blogját.

Illusztráció: Gužák Klaudia
Illusztráció: Gužák Klaudia

Regina akkora torokfájással ébredt egy kedd reggelen, hogy bevittük egy orvoshoz, akiről Ssimi azt állította, hogy diszkrét (már az gyanús volt, miért kell ezt ilyen hangsúlyosan leszögezni), és nagyon ért ahhoz, amit kitanult. Dr Potupolos állatorvos volt, és mikor beléptünk, mielőtt bárki bármit mondott volna, Ssimi elkiáltotta magát:

– A banánhalamnak fáj a torka!

A doktor huncut mosollyal bólintott, és tessékelt, hogy menjünk beljebb. Tulajdonképpen máig nem értem, miért kellett ekkora felhajtást csinálni egy fájó torok körül, de úgy tűnt, Reginának tetszik ez a nap, úgyhogy nem kérdőjeleztem meg senki ép eszét (ezen a ponton ez már amúgy sem számított volna elég szokatlan felvetésnek ahhoz, hogy bárki válaszoljon rá). Felírt egy doboz antibiotikumot, és rákacsintott Reginára:

– Rejtsétek a banánhal párizsis zsömléjébe.

Regina ezek után nem bízott magában eléggé, mert azt vette a fejébe, hogy a torokgyulladása valójában nem más, mint egy jól álcázott, előrehaladott skizofrénia. Szalámi szeletekbe csomagolta az antibiotikumot, Regina egyél meg-feliratú műanyag dobozba rakta, majd a hűtőbe, és elment aludni. Mikor felkelt, gyanakodva ijesztgette magát a tükörben, és óvatosan közeledett a hűtőhöz. Kinyitotta, ott volt a doboz, kiemelte és felénk nézett, mivel mi Ssimivel ezidőben minden reggel korán keltünk, hogy a konyhában teázva nézzük végig a jelenetet. Regina ekkor kikapta a dobozból a szalámit, a szájába tömte, és szorosan az ajkára tapasztotta két tenyerét. Hunyorítva nyelt egy nagyot, majd szempillantás alatt kisimultak a vonásai, leengedte a kezeit, és lassan elmosolyodott.

– Mi van fiúk? Nem láttatok még reggeliző lányt?

És mivel minden reggel ugyanezt kérdezte, egy idő után mind kezdtük úgy érezni magunkat, mintha az Idétlen időkig főszereplője lennénk, és nem tudtuk, a másik két ember tisztában van-e azzal, hogy újra és újra megismétlődik ugyanaz a nap. Naponta négyszer vett be így antibiotikumot, délben egy tál ételbe rejtette, mielőtt ledőlt fél órára pihenni („Mi van, fiúk, nem láttatok még ebédelő lányt?”), délután gyümölcssaláta közé dugta („Mi van, fiúk, nem láttatok még vacsorázó lányt?”), késő este pedig, amit nem éreztem túl hatásosnak, a fogkeféjére helyezte, a fogkrém alá („Mi van, fiúk?!”), aztán elszaladt aludni.

Nehéz egy hét volt. Később sokszor mutatkozott be így idegeneknek:

– Regina vagyok, kigyógyult skizofrén.

***

– Szia, Rudi vagyok. Ne ijedj meg, de előző életünkben már dugtunk, de nem volt alkalmunk közelebbről megismerkedni. Rudi vagyok.

Regina szája elé kapta tenyerét.

– Hát te vagy az? – sóhajtotta résnyire nyitott ujjai között. Ssimi és én már nem is próbáltuk megérteni, mi történik, én unottan, Ssimi pedig fojtott gyanakvással tekintett a hűtő előtt diskuráló párosra, majd felém fordult és rezignáltan, választ nem várva csóválta a fejét: „Ezt meg minek engedted be?”

Időnként Regina olyasmiket mondott, hogy: És a gyerekek? Mire Rudi legyintett: Áh, miféle gyerekek? Akkor Regina elsápadt: Mi lett a gyerekekkel? Erre Rudi, összezavarodott türelmetlenséggel: Nekem nincsenek gyerekeim. Erre Regina nevetve: Nem a tieid, csak úgy a gyerekek? Én meg egykedvűen ittam a kávémat.

Ssimi kezdett egyre idegesebb lenni. Kattogó tekintetei és finom mozdulatai irányából arra tudtam követeztetni, leginkább az zavarja, hogy bár Rudi jóformán meztelen volt, ez a helyzeten (leszámítva a perifériánkba lógó pöcsöt) egyáltalán nem látszott meg. Igazából nem engedtem be, amikor ajtót nyitottam az egy szál, szétgombolt ingben az ajtófélfának támaszkodó, kócos idegennek, amaz széles vigyorral csak annyit mondott, Reginához jött, megpaskolta a vállamat, és határozottan betrappolt a konyhába. Célirányosan Reginának mutatkozott be, és amíg én csatlakoztam a konyhaasztalnál teázó és újságot olvasó Ssimihez, ők úgy beszélgettek, mintha egyedül lettek volna a helyiségben. Egy idő után Ssimi is megunhatta a dühös bámulást, mert velem kezdett csevegni a nagyvilág híreiről, és már épp kezdtük megszokni a helyzetet, mikor Regina izgatottan ugrott egyet és ránk kiáltott.

– Fiúk! Rudi itt lakik egy kicsit.

Ssimi hangos csörrenéssel tette teásbögréjét az asztalra, felállt és hitetlenkedve új lakótársunkhoz fordult.

– No de ez már több a…

– Szia, Rudi vagyok – szakította félbe bájos mosollyal és kezet nyújtott Ssiminek, aki döbbenten fogadta a gesztust, és ezután egy darabig meg sem mozdult, amíg Regina kézen fogta és a szobájába szökdécseltette Rudit.

– És még csak nem is ez volt a legbizarrabb ötlete a héten – mondta pár perccel később, csak úgy maga elé, és visszaült teázni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s