Ha már itt tartunk, nem csak combjait ismerik sokan. Mióta a pályán van, arról híres, hogy milyen tökéletes, szimmetrikus, néhol aszimmetrikus, már-már megalomán formái vannak, minden pontja, mint megannyi apró, kidolgozott katedrális. – Bali Farkas írja az Apokrif blogját.
A Kurszkin találkozom vele újra, ahogy megbeszéltük. Ugyanitt találkoztunk először. Ő meg én. Pontosan emlékszem a napra, amikor először járattam végig rajta a szemem. Most tudta, hogy jövök, már három hete megvettem a vonatjegyeket és le is foglaltam a szobát. Ugyanúgy nézett most is rám, mint akkor. Megint az a magabiztosság a szemében. Tudja, hogy jössz. Azt is pontosan tudja, meddig maradsz, és hogy mennyit fogsz rá költeni. A végén elküldöd a picsába, és megmondod neki, hogy nem is akarsz róla hallani többet, aztán persze a száma végig megmarad a telefonkönyvedben.
Most okos voltam. Mármint okosabb, mint a múltkor. Most már előre megvettem visszafelé is a jegyet. Csütörtöki indulás, hétfői érkezés az pontosan három nap vele. Péntek reggel, vasárnap éjjel. Már hónapok óta tervezgettem, hogy újra meglátogatom. Hazudok. Valójában nem is ment ki a fejemből mióta utoljára elváltunk.
Elég, ha csak folyó vagy tulajdonképpen bármilyen víz partján sétálok a városban, és belehasít az orromba az a sáros-nedves szag, vagyis inkább illa, az ő illata. Eszembe jutnak a februári naplementék, amiket a combjairól néztem. Onnan, ahol a kövezeten fel-felbukkan egy apró fűcsomó, a padoknak nincs támlája és a szakállamra kiül a reggeli harmat.
Ne is mondd! Tudom, hogy rengetegen megfordultak már ott. Nem vagyok hülye! Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy vannak akik sokkal pontosabb térképet tudnának rajzolni az összes padról, fűcsomóról és térkőről. És akkor mi van? Hadd legyen már meg az illúzióm, hogy legalább néha egy kicsit az enyém is volt!
Ha már itt tartunk, nem csak combjait ismerik sokan. Mióta a pályán van, arról híres, hogy milyen tökéletes, szimmetrikus, néhol aszimmetrikus, már-már megalomán formái vannak, minden pontja, mint megannyi apró, kidolgozott katedrális. A domborulatait aranyporcukorral hintette be, a karján és a vállán zöld és vörös testékek. A köldökét simára borotválták az évszázadok, egyébként a hasa nagyobbnak tűnik a tévében, mint élőben.
Hát az enyém is kisebb lett a hétvége után. Persze, beültünk valahova, persze én fizettem. Amikor a pincér a kezünkbe adja az étlapot, szerintem egyáltalán nem is nézi azokat a zengzetes neveket, amiken egy külön kis team hetekig agyalt. Szerintem, csak az ezerrubelesek pörögnek a szemében.
Ebéd után esett, nem erősen, de kitartóan. Én másfél óra múlva egy tüdőbeteg kiskutyának éreztem magam, ő viszont, mint akit most renováltak.
Vacsora nem volt, csak szállodai szoba. Nem kapcsoltuk le a lámpát, vele soha nem. Világos volt és hangos. Minden alkalommal azt hiszem, hogy akkor a leghangosabb, valószínűleg tévedek, ha fokozná a hangerőt, valószínűleg már a denevéreket is hallanám. Vagy csak őket.
Másnap reggel elmentem sétálni. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő, és akkor látom, hogy már vasárnap van. Vasárnap, amikor már legalább két hete vagyok itt, még mindig csak két nap telt el. Aztán meghallottam a harangokat a szívében. Olyan volt, mint a hazatérés. Nem is tudom, miért, de a szokásos magas, érces hangja most megnyugtatott.
Hiába üres a fejem, a tárcám és lassan a lelkem is, hiába érzem azt, hogy a tüdőmben lévő kátrányon és a véremben lévő alkoholon kívül semmi sem az enyém, mégis itthon vagyok. Itthon a reggeli napfényben narancssárgás csillogású páránk közé fúrva a fejem. Szippantok még egy kis édes nyirkot a kátrány mellé.
Még egy vacsora, amit már tandíjra félretettből kellett fizetni, aztán pénz a metrójegyre. Ezt követik általában az üres ígérgetések, ettől most megkíméltem magam. Csak elköszöntem, behúztam a Kurszkin a hálókocsi ajtaját, intettem neki, aztán mentem ágyazni.
A könnyeit még akkor is látom, amikor a hűvösebb levegő reményében, az ablak felé fordulok a matracomon. Talán a lábszagban és a horkoló emberek nyugodt dallamára kényelmesebben elaludhattam volna, mégis inkább a párás ablakon lepergő esőcseppeket nézem. Talán pont azok a cseppek azok, amik Moszkva arany kupolái, zöld-vörös cserepei és folyóparti fűcsomói közül szálltak fel.
Apokrif Online 