Vajna Ádám novellája (archív)

Háború, béke, iskolaudar

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Az iskolaudvaron mindig a kicsiket öltük meg. Azt szerettük, ha a halálos lövés után egyből lezuhannak a földre. Kedvencünk a másodikos Dávidka volt, aki el merte úgy dobni magát, hogy nem tompította karjával az esést. Büszkék voltunk rá, hogy velünk játszik, bár nem mondhattunk neki soha, mert az ilyenfajta érzelgősség megingatta volna hadi tekintélyünket. Aztán voltak olyanok is, akik nem feküdtek le a földre, mert attól féltek, hogy ha sáros lesz a ruhájuk, akkor kikapnak otthon. Őket elneveztük a franciáknak. Nem szerettük a franciákat, mert meggyalázták a halál szépségét azzal, hogy miután elestek a csatatéren, elsétáltak a legközelebbi padig, és nyugodtan beszélgettek, miközben tőlük pár centire zajlott tovább a küzdelem, és patakokban folyt a képzeletbeli vér. Viszont szükségünk volt rájuk, különben nem lett volna elég halottunk egy rendes háborúhoz.

A franciák érték tehát a legkevesebbet, sokkal nagyobb dicsőség volt egy rendesen meghalni képes ellenséget megölni, de a legtöbbet persze Dávidka érte a meghaláshoz való utánozhatatlan tehetsége miatt. Mindenki rá vadászott, és ebből az lett, hogy a legtöbbször veszekedések törtek ki köz-tünk, amit általában csak a tanító néni hathatós közbelépése akasztott meg. Albi és Gábor egyszer még össze is verekedtek azon, hogy ki ölte meg Dávidkát, akkor folyt először igazi vér, de csak mert Albi annyira mérges lett, hogy dühében belerúgott a focipályán az egyik kapufába. Óriásit ordított, és sírva panaszkodott, hogy nagyon fáj a lába, de nem igazán figyeltünk rá, mert nem vérzett, és az ugye nem is igazi sebesülés, aminél nem folyik vér. Már ő is kezdett megnyugodni, és folytattuk volna a csatát, de akkor lenézett a cipőjére, és megint elkezdett zokogni. Egyáltalán nem értettük, amíg Peti ki nem szúrta, hogy tiszta piros Albi cipőjének az orra. Később kiderült, hogy a rúgással egyszerre három lábkörmét is felszakította ráadásul, pont azon a három lábujján, amit ugyanezzel a mozdulattal el is tört, úgyhogy hetekig felmentést kapott a tesiórák alól, amit mi arra használtunk ki, hogy fejenként egy-egy kisdobozos kóláért belemásoltassuk vele a matekházit a füzeteinkbe, amíg a kispadon üldögél.

A háborúknak egyébként szinte mindig ugyanaz volt a forgatókönyve, de legalábbis voltak jelenetek, amiket kötelezően eljátszottunk minden alkalommal. Ilyen volt például, amiben közülünk is meghalt valaki: a hősies-megmentős. Ez általában úgy zajlott, hogy az egyikünk egy pillanatra nem figyelt oda, és célba vette az egyik kicsi, ám ezt meglátván egy másikunk rögtön elkezdett a célpont felé futni, és az utolsó pillanatban a golyó elé ugrott. A társa először megrendült egy pillanatra, majd hatalmas dühvel lelőtte a gyilkost, utána pedig ránézett megmentőjére, ki még életben volt, de halálos sebesüléssel feküdt a földön, mondani viszont nem mondott semmit, mert az tiszta lányos, és egyébként is minek egy háború közepén érzelgősködni. Belül azonban mindketten érezték, hogy most valami nagy eseménynek voltak a résztvevői, és hogy igen, ilyen az igazi barátság. A legtöbbször egyébként Csongi volt a hős megmentő, mert érte általában korábban jött az anyukája, és így csak nagyon ritkán tudott a háború végéig maradni.

A tanító néni, ha rosszabb napja volt, sokszor leállította a háborúsdit, és azt mondta, hogy ilyet soha többet ne játsszunk, mert a háború az egy nagyon csúnya dolog, és örüljünk, hogy soha nem kellett megtapasztalnunk, milyen is valójában, és a Jóisten adja, hogy soha ne is kelljen. Mi ezt persze nem vettük komolyan, mert a háborút egy nagyon izgalmas dolognak tartottuk, nem is engedtük soha a lányoknak, hogy játsszanak velünk, na nem mintha nem öltük volna meg őket nagyon szívesen, de úgy éreztük, hogy megszentségtelenítenék az egészet a hosszú hajukkal és a lovacskamintás felsőjükkel. A tanító nénit, ha leállított minket, természetesen mindig nagyon megutáltuk, és elhatároztuk, hogy legközelebb szövetséget kötünk az ellenséggel – de legalábbis megnemtámadási egyezményt –, és megöljük. Ez azonban sokáig csak elhatározás szintjén maradt, mert másnap valahogy mindig úgy éreztük, elvesztenénk a tekintélyünket, ha elkezdenénk a kicsikkel tárgyalni.

Történt viszont egyszer, mikor a tanító néni megint leállította a háborút, hogy Szabó eléállt, és kimondta azt a szót, amit nemrég tanult az unokatestvéreitől, és amivel egész nap dicsekedett nekünk, amíg mi irigykedve hallgattuk, és elképzeltük, milyen szuper lehet, ha az embernek olyan unokatestvérei vannak, akik ismernek ilyen szavakat, szóval Szabó odaállt a tanító néni elé, és belemondta a szemébe, hogy geci. A tanító néni azonnal elvörösödött a méregtől, és néhány perc múlva már mind az osztályteremben ültünk, és néztük, ahogy Szabó ellenőrzőjébe írja az intőt.

Nem volt nagyon szörnyű a beírás, a tanító néni szeretett a puszta tényekre szorítkozni, de Szabó másnap még így is azzal jött iskolába, hogy két hét szobafogságot kapott, és addig nem játszhat velünk. Nagyon sajnáltuk, mert igazi jó katona volt, és a legerősebb közöttünk, de hát mit tehettünk, az eszünkbe se jutott, ami Szabó elmondása szerint benne már tegnap felmerült, tudniillik hogy bosszút is állhatnánk. Szóval mire észbe kaptunk volna, Szabó már jött is nagyszünetben a hírrel, hogy beszélt a kicsikkel, el van rendezve minden, ma megölitek a tanító nénit. Ezekre az utolsó szavakra mindannyian összerezzentünk, de nem volt mit csinálni, nem hátrálhattunk ki a feladat elől, mert Szabó mégiscsak a bajtársunk volt, tartoztunk neki ennyivel. Így aztán aznap az összes órát izgalomban ültük végig, és mindenféle hülyeségeket beszéltünk, ha felszólítottak minket, amire aztán a tanító néni meg is jegyezte, hogy a lányok ma mennyivel okosabbak, mint a fiúk, és hogy igazán példát vehetnénk róluk.

Végül eljött a tanórák vége, kimentünk az udvarra, és épphogy csak kiértünk, máris körbevettek a kicsik és várták, hogy akkor mondjuk el nekik a tervet, és hogy milyen szerepet kapnak a tanító néni megölésében. Igazi ostromgyűrű volt ez, amiből csak egy erős ember vezethetett volna ki minket, de ez az erős ember most már hazafelé sétált, nyilván szomorúan, de valamiféle várakozással vegyes büszkeséggel is eltelve. A kínos csendet végül Albi törte meg, akinek még mindig be volt kötve a lába és így könnyen beszélt, mert hadirokkantként úgysem vehetett részt a csatában. Azt javasolta, tereljük el a célpont figyelmét valamivel, és amíg mással foglalkozik, az egyikünk lopózzon mögé, és szúrja le. A két kicsit, akik az elterelő hadművelet kellett végrehajtsák, még gyorsan kiválasztottuk, de azt sehogy se tudtuk eldönteni, ki legyen az, aki leszúrja a tanító nénit. Sokáig vitatkoztunk, hogy kő-papír-ollóval vagy futóversennyel döntsünk, de végül az előbbi nyert, amiben meg Gábor veszített. Remegve megfogott hát egy botot, és úgy tűnt, bólint is, hogy kezdhetjük, de az is lehet, hogy csak beleremegett a feje a felelősségbe.

A két kicsi elkezdte a színlelt verekedést, és igazán jól csinálták, ha nem lettünk volna mi a nagyobbak, biztosan meg is dicsérjük őket. A tanító néni egyből észlelte a helyzetet, elindult a verekedők felé, mi pedig mindannyian elkezdtünk izzadni, de leginkább Gábor, aki olyan fehér lett, mint az a nyuszi, amit a lányok akkoriban a szünetben rajzolgattak a táblára, és aminek újszerűsége abban rejlett, hogy nem csak körvonalai, hanem kiszínezett tömege is volt. A tanító néni tehát odaért a verekedőkhöz, mi pedig még utoljára biztatóan belenéztünk Gábor szemébe, aki erre megindult, de épp az ellenkező irányba, mint amerre kellett volna. Először azt hittük, hogy nekifutásból akarja csinálni a dolgot, ezért hátrál, és csak akkor jöttünk rá mi helyzet, amikor már az iskolaépület bejáratánál járt, még mindig kezében szorongatva a botot. A tanító néni ekkor már a kicsik nagymonológgal összekötött szétválasztásának a végénél tartott, úgy tűnt tehát, minden veszve, ám ekkor legnagyobb meglepetésünkre Dávidka felkapott egy fadarabot, és vékony hangú, de vitathatatlanul erőteljes csatakiáltással egyszerűen nekifutott a tanító néninek. Az ütközés erejétől a fadarab kiesett a kezéből a tanító nénit alig érintve, Dávidka pedig visszapattant a széles hátról, és hanyatt esett a földre, viszont ezúttal legalább tompította kezeivel a zuhanást.

A tanító néni lassan megfordult, mi pedig halálra vált arccal pislogtunk, hol a földön fekvő hősre, hol pedig a kifürkészhetetlen arckifejezésű gonoszra. Úgy tűnt, percek telnek el így, mire a tanító néni egyszer csak elkezdett hihetetlenül hangosan nevetni, olyan hangosan, hogy megijedtünk tőle. Teljes megsemmisülés volt.

Másnap annyira szégyelltük magunkat, hogy nem is mertük bevallani Szabónak, mi történt, azt hazudtuk neki, hogy minden simán ment, és hogy nagy csata volt, de végül megöltük a tanító nénit. Persze azért is szégyelltük magunkat, hogy hazudunk neki, de azt mégse mondhattuk el, hogy egyszerűen kinevettek minket. Így álltunk óra előtt az osztályteremnél, amikor megjelent a tanító néni a folyosó elején, élt és virult, kinyitotta a termet, sőt még meg is szólalt, hogy induljunk el befelé. Szabó értetlenkedve nézett hol ránk, hol a tanító nénire, hol pedig Katira, akibe szerelmes volt, igaz, utóbbira nem értetlenkedve akart nézni, csak erre állt be az arckifejezése.

Még le se ültünk, a tanító néni máris elkezdte mesélni a tegnapi összecsapást, hogy a lányok is halljanak róla, és sajnos volt olyan jó mesélő, hogy ők végigkuncogták a sztorit. Majd pedig kijelentette, hogy beszélt az igazgatóval, és a játszótéri háborúknak véget fognak vetni. Szabó itt jelentkezni kezdett, nyilván hogy valami újabb, unokatesóktól tanult, szuper szóval örvendeztesse meg a tanító nénit, és már félúton volt a keze, amikor a tanító néni odáig ért, hogy mennyire büszke rá, hogy okos fiúként viselkedett, és kimaradt a tegnapi esetből. Ekkor kapott észbe, hogy tényleg ő az egyetlen a fiúk közül, aki nem volt benne a tegnapi bukásban, vagyis ő az egyetlen, akit nem nevetett ki a tanító néni, és nem kuncogtak ki a lányok. Hát csak finoman ránk mosolygott, mi pedig tudtuk, hogy napokig ő lesz az egyedüli közöttünk, aki a teljes megsemmisülés szégyene nélkül sétálhat végig a folyosón.