Feketemosó: Mozaikok egy készülő regényből (2.) – Patkány

feketemoso-kisebbRegina hirtelen ötlettől vezérelve fordult Patkány felé.
– Vigyáznál ránk, amíg alszunk? – A szerzet komoran bólintott, és azonnal a bokrokat és az utat kezdte el fürkészni. Nem tudom, miért, de nagyon nyugodtan aludtam. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif naplóját.

Illusztráció: Gužák Klaudia
Illusztráció: Gužák Klaudia

Patkánynak több, mint valószínű, hogy nem ez volt az igazi neve. Mi azért neveztük így, mert folyton kövér patkányokat szopogatott, amikor sötétedés után odasántikált hozzánk a tábortűz mellé. Mindig elővett a zsebéből egy mozogni már csak alig képes példányt, a szájához emelte, egy darabig elmélyülten cuppogott az állat nyakánál, amíg az végleg abba nem hagyta a mozgást, aztán a tűzre dobta.

Amikor már egy hete minden este meglátogatott minket, megszoktuk. Először még igen furcsának találtuk a helyzetet. Reginával épp felvertük a két sátrat és megraktuk a tüzet, mire besötétedett. Mocorgást hallottunk a bokrokból, majd lassan, félénken megjelent Patkány. Először csak a fejét dugta ki és szimatolt. Regina odakiáltott hozzá, hogy gyere, nem fogunk bántani, én meg közelebb húztam a vadászkésemet. Sápadt, fiatal férfi volt, folyton koszos, sárdarabok tapadtak rá mindenhol, még az orra hegyén is. Odajött hozzánk, és elmosolyodott a tűz látványától. Regina odahívta magához a széles fatörzsre, de Patkány elszaladt és hozott magának egy sajátot, egy nagyon szép példányt méghozzá. Valaki, aki csak Patkány lehetett, állatokat faragott a rönk oldalába, és pöttyös mintázatot az ülésre.

Erre ült le, és mosolygott a tűzbe. Észrevettem, hogy enyhén ficánkol valami a bő nadrágja zsebében. Mikor észrevette, hogy figyelem, mintha észbe kapott volna, kihúzott onnan egy patkányt. Regina hangtalanul sikoltott, majd a szája elé kapta a kezét. Patkány felénk nyújtotta a patkányt, de mi a fejünket ráztuk, ezért maga kezdte el szopogatni az állatot. Regina, miután megbizonyosodott róla, hogy az állat már majdnem teljesen halott, így nem fog felszaladni a lábán, nyugodtabb ülőhelyzetet vett fel.
– Mi a neved? – fordult új barátunk felé. Amaz felnézett rá, gondolkodott egy darabig, majd megrázta a fejét. Regina tanácstalanul nézett rám, ezért én fordultam a fiú felé.
– Hívhatunk Patkánynak? – Erre a kérdésre azonnal vinnyogós nevetés tört fel a torkából, és hevesen bólogatott. Aznap egész este ezen nevetgélt, még akkor is, amikor felálltunk, hogy elmenjünk aludni. Regina hirtelen ötlettől vezérelve fordult Patkány felé.
– Vigyáznál ránk, amíg alszunk? – A szerzet komoran bólintott, és azonnal a bokrokat és az utat kezdte el fürkészni. Nem tudom, miért, de nagyon nyugodtan aludtam.

Mire reggel felkeltünk, Patkány már nem volt sehol, de görbe faágakból csinos kerítés nőtt a sátorhelyünk köré. Regina ujjongott, azt mondta így ez már rettenetesen otthonos, és egy darabig itt is maradhatnánk. Megvizsgáltam otthonunk újdonsült határát, és nagyon precíz munkának tűnt. Szinte hihetetlen is volt, hogy egyetlen ember, egyetlen éjszaka alatt ilyen tartós építkezést végezzen el.

Hiába vártuk egész nap Patkányt, megint csak sötétedéskor jött el hozzánk. Integetve üdvözölt, és leült a helyére. Már meg se ijedtünk a zsebében mocorgó állattól, és zavartalanul beszélgettünk egész este Reginával, mindig igyekeztünk Patkányt is bevonni, és úgy tűnt, hogy bár egy szót sem szól, nagyon élvezi a társaságunkat. Másnap reggelre mindkettőnknek faragott saját ülőkét.

Pár nappal később már volt asztalkánk, bizarr karosszékünk, amibe egyikünk se mert beleülni, volt állólámpának kinéző, természetesen üzemképtelen faszobrunk, és ehhez hasonló, otthonos dolgaink. Patkány ártalmatlannak tűnt, kivéve persze a patkányok szemszögéből. Előfordult, hogy amíg aludtunk, ő nyulakat vagy őzet sütött nekünk, és bár reggelre a melegben sokszor már megbüdösödtek, de egy idő után megtanultunk hamarabb ébredni, hogy élvezhessük az ajándékokat.

Szokatlanul sokáig maradtunk egy helyen, de Reginának nagyon a szívéhez nőtt a képtelen teremtés. Egyik este elmondtuk Patkánynak, hogy hamarosan tovább kéne indulnunk, meséltem neki arról, mi történt velem, tágra nyílt szemekkel hallgatta, de amikor Regina ujjongva ugrott mellé, hogy jöjjön ő is velünk, Patkány szomorúan mutatott az égre.

– Biztos allergiás a napra – vigasztaltam Reginát. Patkány egy kézmozdulattal jelezte, hogy igen, valami ilyesmiről van szó. Napközben aztán Regina próbált rábeszélni, hogy utazhatnánk éjjel, nappal pedig aludnánk, ahogy valószínűleg Patkány is teszi, de minél többet beszélt erről, annál inkább meggyőzte magát, hogy ez nem valami jó ötlet. Regina túlságosan szerette a fényt.

Egyik nap aztán eldöntöttük, hogy továbbállunk, de megvárjuk a másnapot, hogy elbúcsúzhassunk Patkánytól. Szomorúan fogadta, hogy menni akarunk, és még utoljára, kedvesen megkínálta Reginát a patkányával. A lány fintorogva, de az állatért nyúlt, és óvatosan hozzáérintette ajkát. Egy darabig cuppogott rajta, majd mosolyogva visszanyújtotta őt barátunknak. Aznap éjjel mi is fennmaradtunk.

Elkezdett hajnalodni, amikor Patkány egyszer csak lehunyta a szemét, felemelkedett, talán néhány centire még a földtől is feljebb, és gyönyörű, bánatos hangon ennyit mondott:
– Még emlékszem a napfényre. Nagyon hasonlítasz rá.

Aztán elszaladt.

Nagy Hajnal Csilla

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s