Krasznahorkai László monumentális műve, a Báró Wenckheim hazatér összegzi, de le nem zárja az életművet, hiszen profetikusságával a jövőbe mutat.
Krasznahorkai László azon alkotók közé tartozik, akik egyszerre teremtettek sajátos írói világot és az ezt leírni hivatott nyelvet: az utóbbi harminc év egyik legeredetibb magyar írójának életművében egymást feltételezik az isten háta mögötti, menthetetlenül pusztuló, biblikus távlatokat kínáló helyszínek és a végtelen hosszúságú, monologikus körmondatok. A Báró Wenckheim hazatér mindkét jellegzetes vonást hordozza: a meg nem nevezett, de ijesztően ismerős Békés megyei kisváros lakói vérbeli Krasznahorkai-hősök, akik oldalakon átívelő gondolatfolyamokban fűznek széljegyzeteket az elkerülhetetlenül közelítő végítélethez.
Ismerős, de még mindig húsba vágóan eredeti és éleslátó a Báró Wenckheim hazatér. Konfliktusrendszere Az ellenállás melankóliáját idézi, a zenei szerkezete, azaz a táncrend pedig a Sátántangót. Utóbbira még egy önreflektív fricska is utal: „hogy tudniillik az ünnepség természetesen a helyi néptánccsoport sikeres szereplései miatt mondatni világhírűvé lett sátántangóval kezdődik” (72.). A tipikus Krasznahorkai-karakterek (a Tanár úr, a Hülyegyerek, Dante vagy a motoros banda tagjai) viszont még mindig egy kimeríthetetlen kincsestárban mozognak: egy olyan világban, amit éppen az üressége és az unalmassága tesz ellenállhatatlanul izgalmassá és veszélyessé. Hiszen a biztonságot jelentő üresség ezúttal is zűrzavarral telik meg. Krasznahorkainál a legegyszerűbb változások is pokoli katasztrófát idézhetnek elő: jelen esetben a címben jelzett ártalmatlan alaphelyzet vezet a nemi erőszakok és gyilkosságok Bosch-képeket idéző káoszához. „Mert nem tetszik, ami folyik itt, mert vagy nem folyik itt semmi, vagy valami mégis, mind a kettőtől herótom van” (471.) – összegzi a kocsmáros a regényvilágot.
A Báró Wenckheim hazatér elsősorban az aktualitásaival és a tökéletesre csiszoltságával tud többet mondani az elődeinél. Fontos azonban, hogy a migrációs válság vagy a Kossuth téri tüntetés itt mellékes apróságok, amelyek nem billenthetik ki egyensúlyából az önmagába forduló kisváros életét. Megteszik ezt maguk a lakók. A „valóvilág kettő” ismétlései (amelyek egyébiránt jóval régebbre utalnak, mint a migránsok) is elmennek a szereplők magánvilága mellett anélkül, hogy különösebben megérintenék őket. Ezek az apró ismerősségek inkább csak vissza-visszarántják a jelenünkbe az általánosításokra, sőt mi több, biblikus távlatok nyitására és profetikus értelmezési kísérletekre eredendően alkalmas regényt; az események valódi katalizátora maga a hely szelleme, amely menthetetlenül megfertőz minden ide tévedőt.
A Báró Wenckheim esszenciája az a mocsárszerű nemlét, amely magába szippantja a lakókat, és egyfajta időtlenséget teremt – azaz erre a regényre is tökéletesen illik a „telik, de nem múlik” Krasznahorkai-summázat. A regény példázatosságának hála pedig az egész országra átragad ez a statikusság (főleg, hogy a báró keresztül is utazik Magyarországon). Magyarország az a hely, „ahol egy nemzetközi expressz egyszeriben és magától értetődően regionális expresszé változik, aztán megérkeztek az első olyan helyre, ahol a vonat megállt, de valahogy úgy állt meg, mintha végleg megállt volna, mintha örökre” (103.). A példázatosságot erősíti, hogy a regény elolvasása után szinte vakon eligazodnánk a névtelen kisváros (az életrajz ismeretében, illetve kizárásos alapon: Gyula) utcáin és környékén a rengeteg a földrajzi névnek köszönhetően, magának a városnak a nevét viszont nem tudjuk meg.
Természetes, hogy egy ilyen sajátos világhoz sajátos nyelv is dukál – Krasznahorkai pedig tökélyre fejleszti a védjegyének számító körmondatokat. Éppen ezért idézni is nehéz a regényből, hiszen még egy többsoros részlet sem képes visszaadni a lényeget, ami maga a végtelenség. Itt egy beszédegységnek egy mondat, azaz egy többoldalas bekezdés számít. Hömpölygő, újra és újra nekirugaszkodó, ismétlésekkel tarkított, azaz a profánságukban is retorikailag megkomponált, végtelen mondatok követik egymást; a szereplők pedig a monológnál ravaszabb formában, de az élőbeszéd töredezettségével, töltelékszavak tömkelegével tudósítanak ügyes-bajos dolgaikról.
Ám a szerző nem éri be annyival, hogy tökéletes stílusérzékkel adja vissza írásban a rontott nyelvet vagy a zavaros filozofikus eszmefuttatásokat: néha – mintegy mellesleg – emlékeztet arra, hogy az egész szöveg függő beszédben íródott, máskor pedig – micsoda pragmatikai alapvetések! – éppen az elmondás aktusára, a beszédcselekvések oly gyakori használatára, végeredményben a szövegszerűségre hívja fel a figyelmet („ha szabad így fogalmaznia, fogalmazott így a hírszerkesztő” [48.]). Gyakran a gondolatfolyam végéig nincs egyértelműen megnevezve, ki a beszélő, az egyénekre szabott, jellemábrázolással felérő nyelvezet viszont segít azonosítani a megszólalót. Még nagyobb bravúr, amikor egy-egy mondaton belül észrevétlen nézőpontváltások fordítanak egyet a beszédhelyzeten.
Talán ellentmondásnak tűnik, de éppen ez az olvasót próbáló stílus segít befogadni a Báró Wenckheim egyre durvuló tartalmát. Fellélegezhetünk, amikor emlékeztetnek: ez csak egy szöveg. A sokáig szatírába illő vidéki nihilt ugyanis egyre súlyosabb bűnesetek tarkítják, végül pedig a brutalitás biblikus méreteket ölt (maguk az események is az egyiptomi tíz csapáshoz mérhetők). Az utolsó etapban az emberi bűnök nyomait egy ismeretlen erő söpri el – a tökéletes megsemmisülés viszont elmarad. Azaz a Báró Wenckheim ismét a véggel kacérkodik, amely csak nem akar eljönni: a teljes apokalipszis után is maradnak túlélők, akik úgy élik tovább az életüket, mintha mi sem történt volna. Magyarázat nincs, és mintha a túlélők sem keresnék. Csupán a regény végi Kottatár, benne a Felhasznált, eltűnt anyagok és a Felhasznált, megsemmisült anyagok listája emlékeztet arra, mi is történt itt. Néhányan átvészelték, de mi végre? Milyen irányba folytatható a sorsuk – és Krasznahorkai életműve? Hogy ez a befejezés egy profetikus célzatú regényben optimista vagy pesszimista, azt mindenki döntse el maga – annyi bizonyos, hogy amíg ennek a világnak a lakói képtelenek a változásra, addig a végítélet újra és újra lesújt rájuk.
Gyöngyösi Lilla
Krasznahorkai László, Báró Wenckheim hazatér, Magvető, 2016
Apokrif Online 
1 Comment