De az Interpol én vagyok (hehe). Most élőben hallom. Nehéz nem becsuknom a szemem, koncentrálnom kell, hogy mindenestül befogadhassam ezt az élményt. Meg akarom jegyezni az arcukat. Aztán jön a Say Hello to the Angels punkos dal, erre szoktam felszívni magam, kiugrálom magamból az érzelgősséget. Mert ez is megvan az Interpolban, ők is fel tudják robbantani az agyam. Én tényleg felszálltam az angyalokig ezen a koncerten. Ez a zenekar élőben is úgy hangzik, mint amikor minden reggel berakom őket a telefonom lejátszóján, s a napom első léptei és a szívverésem Sam Fogarino dobjához igazodnak. Eksztatikus élmény. Köszi, Interpol, köszi, Paul Banks. You turned on my bright lights! – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
A nevetésről akartam írni, de most az örömről fogok.
Nem tudom, van-e tesótok, nekem kettő is kijutott – hárman vagyunk lányok. A fiatalabbik nővérem zenei ízlése nagyon meghatározta az enyémet is. Tinédzserként sokat hallgattuk az MTV2-t, meg akkor még a VIVA is jobb volt (mint minden, ugye). Kétezres évek – ekkor indult az indie fénykora: Arctic Monkeys meg We Are Scientists, Bloc Party, The Strokes… ilyesmik. Nagyon csipáztam ezeket a suhancokat. Meg persze ott volt az Interpol. A szomorkás arcú Paul Banksszel, akinek a mély, búgó baritonja simogatja az embert. De ekkor még az Arcticék zúzdája jobban lefoglalt, ők lettek a System of a Down utáni érám első számú zenekara.
Mára már kevésbé érdekel a drámaiság. Pontosabban: a csendes drámát értékelem. Ezért szerettem bele időközben még jobban az Interpolba. Kevés szám van, ami végigkíséri az életemet. Az Interpol Slow Hands című dala az egyik, sőt, lehet, hogy az egyetlen ilyen. Mióta felfedeztem magamnak a Joy Divisiont (és rögtön bele is zuhantam a sötétjébe), ez a kapocs még erősebb. A post-punk legjelentősebb képviselőinek, a Joy Division-örökség letéteményeseinek az Editorst és az Interpolt tartják. Elsősorban talán az énekesek hangja miatt. De nekem Paul Banks sok mindent megidéz Ian Curtisből, nem csak az énekmódját.
Ugorjunk a tegnap estére, amikor is teljesen véletlenül és álomszerűen bejutottam a Szigetre (no para, volt jegyem). Este tízkor ugyan, de nem baj, mert engem csak az éjfél körül az OTP Bank A38 Színpadán játszó Interpol érdekelt (Banks a Bank színpadon. Hehe.). Negyedik-ötödik sor, teljes extázis. Feljön a színpadra az életem főcímdalát játszó zenekar, sírni tudnék. Emlékszem még a Slow Hands klipjére, Paul Banks Kurt Cobaint idéző hajára, kráteres arcára. Feketében voltak. Most is abban vannak. Paul öregedett: szakáll, rendezett haj, de a szomorkás tekintet ugyanaz maradt. Lassú mozgás, kevés átkötő szöveg, koncentrált arc, csak néha rebben egy-egy mosoly. Ez nekem Ian Curtis, csak nyugodtabban, a pattanásig feszült idegek nélkül, epilepszia nélkül (remélem, ez nem blaszfém). Ahogy a dalszövegek is a JD-t idézik. Nehezemre esik angol nyelvű szövegekhez kötődni, de az Interpolnál líraibb dalokat kevés (indie/post-punk) zenekar produkál.
Nézzük csak:
„I submit my incentive is romance
I watched the pole dance of the stars
We rejoice because the hurting is so painless
From the distance of passing cars
But I am married to your charms and grace
I just go crazy like the good old days
You make me want to pick up a guitar
And celebrate the myriad ways that I love you” (Slow Hands)
Apró dolgokon múlik, hogy nem lesz giccses szerelmi dal ebből. A szóhasználaton: „we rejoice”, „celebrate the myriad ways”. Igazán szép. Ahogy beindul a dal basszusa, nekem felemelkedik a szívem. Egyébként Szűcs Krisztián (HS7) kedvenc szövegírója Paul Banks, nem véletlenül.
Mondok most valamit. Jobban szeretem az ilyen udvarias művészetet. Itt ez a szuper introvertált énekes faszi, aki előtted nyílik ki. Az úriember-irodalom is közelebb áll hozzám. Arany, Kosztolányi, Ottlik. Esterházy, bár itt kicsit megakadok, ez már nem annyira egyértelmű. De azért vannak kivételek. Iggy Pop nyers ereje, színpadi jelenléte, szexualitása például azért vonz, mert annyira más, annyira szabad.
De az Interpol én vagyok (hehe). Most élőben hallom. Nehéz nem becsuknom a szemem, koncentrálnom kell, hogy mindenestül befogadhassam ezt az élményt. Meg akarom jegyezni az arcukat. Aztán jön a Say Hello to the Angels punkos dal, erre szoktam felszívni magam, kiugrálom magamból az érzelgősséget. Mert ez is megvan az Interpolban, ők is fel tudják robbantani az agyam.
Én tényleg felszálltam az angyalokig ezen a koncerten. Ez a zenekar élőben is úgy hangzik, mint amikor minden reggel berakom őket a telefonom lejátszóján, s a napom első léptei és a szívverésem Sam Fogarino dobjához igazodnak. Eksztatikus élmény. Köszi, Interpol, köszi, Paul Banks. You turned on my bright lights!
Fotó: Indiespot.
Apokrif Online 