Aztán voltam Elliott Erwitt-fotókat nézni a Capa Központban. Derű volt mindenütt, jól elkapott, apró pillanatok. Hálás kiállítás. Mert nevetni azt lehet, az hatalom. Rálátni a dolgokra, látni a fonákságukat. Felettük állni. Ezt szeretném megtanulni. Ne érts félre, nem a cinikus röhögést. A felszabadult, kicsit tébolyult kacagást, amit Janis Joplin hallat a Mercedes Benz végén. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
Egyre jobban foglalkoztat a fotó. A színek és alakzatok harmóniája, az expozíció, a kimerevített idő. Ami tulajdonképpen kimerevített tér, és benne kimerevített alakok: szilárdságuk által lehet elkapni a cseppfolyós időt. Mostanában klasszikus koncertekre is járok, de a zene valahogy időntúli, hiába mérhető, hiába van temporális kiterjedése. Talán pont azért, mert nem térben történik meg, nem a látáshoz kötődik. Persze, látjuk a zenészek mozdulatait a koncerten, látjuk a hordozót, de ahogy felcsendül az első hang, a zene mintha teljesen magában létezne.
(Néha megkövetem magam, mikor meghatódom attól, hogy a művészet van, létezik. Hogy ezt is lehet választani. Hogy lehet gondolkodni, önkifejezni: félelmeket, vágyakat. Magasabbra törekedni, legalább megkísérelni a megértést. Megkövetem magam, mert egy bölcsészklisé vagyok. Nézem a 500 Days of Summert, s megörülök, hogy a főszereplő megemlíti a banánhalakat: Salinger. Cinkosan összekacsintok a képernyőn tükröződő arcommal. Kezdek afelé hajlani, hogy társadalmilag meghatározott az ízlésem és az érdeklődésem, hiába szeretnék különleges lenni. Nem mondom, hogy nem kell valamiféle intenció, de utána már irányítanak. Az egyetem, a Pitchfork, a Rolling Stone magazin, a kiadói könyvlisták, de még a kiállítások is. Jó lenne néha primitíven elindulni ezeken az utakon. Hogy a véletlen vezessen, vagy mindent meghallgatni, elolvasni, megnézni, és utána azt mondani, hogy ezek közül ez meg ez vagyok én. Csípem például, hogy Tolnai Ottó imaginárius múzeumában ugyanolyan értékes a homokból kifordított, talált löszbaba, mint egy festmény.)
A Kiscelli Múzeum KÉPLET – Budapesti streetphoto a kezdetektől napjainkig c. kiállításán jártam. Köznapi emberek: fürdőzők, hajléktalanok, cicomás nők. Van egy kép a fehér falon, egy kis téglalap alakú fotó. Lerombolt házak között két nyomorék férfi áll. Egyik vak, másik féllábú. Koldulnak. A háború után vagyunk. Minden egész szétesett. Ez a két figura meg szépen kiegészíti egymást: egyik a szemet, másik a lábat adja. Szép valahol, de összeszorul a gyomrom. Máshol apácák hadgyakorlatoznak. Mint egy disztópia. Kár, hogy ez a valóság.
Budapest, 1940-es évek eleje – irgalmas nővérek polgári védelmi gyakorlaton
(Fotó: Orelly Dezső / Kiscelli Múzeum Gyűjteménye)
A másik falra nézek, békeidők: decens nők, kiskosztümök. Cigarettáznak és kávéznak. Nem fér a fejembe a változás. Megrémít: egy pillanat alatt ki lehet húzni a talajt az ember lába alól.
(Tudom ám, hogy át lehetne keretezni. Például, hogy a koldusok segítik egymást. Meg hogy a háború valaminek a következménye. Kauzalitás, ilyesmi. Próbálom, de nem tudom, valószínűleg azért, mert az sem érzem, hogy bármi felett kontrollt tudnék gyakorolni. Nem vagyok a saját életem omnipotens elbeszélője, így másoknak sem nagyon hiszek, aki azt állítja, megvan a narratívája.)
Aztán voltam Elliott Erwitt-fotókat nézni a Capa Központban. Derű volt mindenütt, jól elkapott, apró pillanatok. Hálás kiállítás. Mert nevetni azt lehet, az hatalom. Rálátni a dolgokra, látni a fonákságukat. Felettük állni. Ezt szeretném megtanulni. Ne érts félre, nem a cinikus röhögést. A felszabadult, kicsit tébolyult kacagást, amit Janis Joplin hallat a Mercedes Benz végén. Kár, hogy ennek a legnagyobb magyar mestere elment egy éve. Esterházy Péterre emlékezem. Mintha a saját halottam lenne. Nem megyek el egy megemlékezésre sem. Nem tudok. Ne haragudj.
Pasadena, California, 1963 (Elliot Erwitt/Magnum Photos)
Fotó: Index, The New York Times.
Apokrif Online 