Feketemosó: Zsák

Az egyik srác éppen felé fordult, szinte az arcába mászott, megfogta a combját is, hogy tudassa, hozzá beszél, és azt kérdezte, hogy „most hozok én egy kört, jó?” – „Rómeó, Rómeó… bazmeg, hozzál” – mondta neki valahogy így. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

A lábfejeit egymásra merőlegesen tartva hátsó lábára dőlt. Ebben a pozícióban jól látszódhatott a combja, a ránehezedő súly nélkül tartott elől lévő láb csodája – biztonságos egyensúlyhelyzet ez, kellő zárkózottság is van benne, némi fenséges távolság, ugyanakkor a nyújtott, meg-megcsillanó, még otthon frissen szőrtelenített, bekrémezett és a hirtelen támadt tavaszi melegtől még inkább nyirkos láb a beszélgetőpartner felé mutat, tehát érdeklődést tükröz, egyben vonzza a tekintetet. Végignézett rajta, majd felvetette a fejét, érezte, szinte hátraszökken a haja, felszabadítva arcát, a szemeit, az orrát, ahogy közel emelte a cigarettát, orrába szökött a füst – melegben mindig mennyivel büdösebb ez a szar –, és beleszívott, majd kiengedte a füstöt, csípte a szemét, de ezt nem mutatta kifelé.

A szemben álló fiúkat nemrég ismerte meg, meglepődött kissé, hogy milyen könnyen megy a beolvadás, hetek óta nem volt a belvárosban az egyetemen kívül, pedig tart már a meleg egy ideje, és azóta, tudta, minden éjjel tele vannak a kocsmák. Nem messze álltak egy színháztól az egyik kocsma előtt az utcán. A színház ahová gyakran járt az anyjával, most teljesen kihalt lehet, odabent a színpadon senki sincsen, a raktárban és a takarásban állványokon jelmezek állnak üresen, és bábuk a falhoz támasztva élettelen tekintettel. Rámosolygott a hozzá beszélőkre. Úgy látta rajtuk, egymástól átvéve a szót próbálják megnyerni a figyelmét, a legkülönbözőbb témákkal licitáltak egymásra, félig-meddig egymással beszélgettek, de az is neki szólt. Afféle hőstetteikről meséltek tavaly nyárról, valamiféle önkéntes akciókról vagy táborszervezésről, ja, igen, hogy HÖK-ösök, az egyikőjük kultúrafelelős, a másik pedig a szociális bizottság tagja, valami ilyenről beszéltek, milyen furcsa emberek, majd elhívják őt különböző programokra, meg belsős bulikra, ott mennek az igazán komoly baszatások, lemennek egy Balaton menti kis faluba, és három nap privát vizsgafelejtő, vannak, akiket az ilyesmi érdekel.

Részéről a háta közepére sem kívánta a francia szakot és a programokat. Fordítani naphosszat, többnyire érdektelen könyveket olvasni kötelezően, hétről-hétre többet, regényeket, tanulmányokat, versesköteteket, nyelvészetet tanulni, hogy alakultak ki a történelem során az igeidők, a ragozások, szintagmákra bontani mondategységeket, nap mint nap, kora reggeltől néha hajnalig dolgozni, hogy biztosan a legjobbak között legyen. Még csak nem is a legjobb.

Világéletében az élen járt, de az egyetemre mintha összegyűjtötték volna az évjárata összes elsőjét – leszámítva persze az évfolyamtársak zömét, a tömeget, akikről senki sem érti, mit keresnek ott, hiszen be se járnak sokszor, semmit sem értenek és semmit sem olvasnak el, ezért nem is számítanak végül is –, és az eminensek versengenének egymással, mint a szerelmes Rómeó és Parisz, életre-halálra vívnak egy semmiségért, kié lesz a halott nő fölötti utolsó kegy. A feszültség most feloldódott benne egy pillanatra szellemes belső monológja hatására. Az előtte álló két fiút hallgatta ismét, ahogy a baráti ugratások szinte már egymás anyázásába fordulnak, vetélkednek – igen élvezte ezt a kis jelenetet valójában, de jó is kint lenni, bár nem szeret bulizni, de most senki sem látja, talán nem jár erre ismerős, felszabadító. Néha csak annyit mond: „aha, majd hívjatok, bár nem sokat érek rá”, „én a francia filmeket szeretem”, „csütörtök nem jó, akkor táncra járok”, „pénteken, színházban leszek” –  örvendetes, hogy mindegy, mit mond, a tartás, a tekintet, a hanglejtés, ezek sokkal fontosabbak annál, és valóban, ahogy elnézte a két fiút, egy cseppet sem érdekelte őket a folytonos lebeszélés, nem is tudja, mióta álltak előtte, és szakadatlanul versengtek a kegyeiért.

Aztán borzongás futott végig a hátán, fel a tarkójába, mint a tequila, amit hoztak neki is, és amit megittak éppen. Olyan érzése támadt, mintha megmérgezték volna, nemsokára mély álomba merül, és nem szabadulhat, hiába állna ellen. Álmaiban mostanában egy színház éjjeli színpadán jár, a függöny nyitva, hátul a nézőtéren mintha ülne valaki, de sötét van, csak egy sziluettet lát, amiről elfordítja a tekintetét. A díszletmozgató köteleken a padlástér felé mászik. Sok kötél vezet fel egy függőfolyosóra, ahol lámpák vannak, egyik kötélről a másikra kapaszkodik, és táncol, pörög rajtuk, ahogy egy cirkuszi artista, de halad fölfelé, majd a csörlő megnyekken, a kötelek összegabalyodnak, mozgásba lendülnek, elernyednek, megfeszülnek, ő elveszíti az egyensúlyát, föntről egy zsák zuhan, és tompán puffan a színpadon – ekkor szokott felébredni.

Az egyik srác éppen felé fordult, szinte az arcába mászott, megfogta a combját is, hogy tudassa, hozzá beszél, és azt kérdezte, hogy „most hozok én egy kört, jó?” – „Rómeó, Rómeó… bazmeg, hozzál” – mondta neki valahogy így.