Korpa Tamás: inszomnia, Kalligram Könyvkiadó, 2016
Kolozsvár egyik legkedveltebb magyar kocsmájában, az Inszomniában veszem először kezembe Korpa Tamás azonos című könyvét. Kint a téli délután fáradt sötétsége, a kocsma falain félbehagyott firkák, furcsa képzettársításokból megkomponált képek. Kissé nyúzott, delíriumos tekintetek, lázasan csillogó arcok. Mintha a kötet térbeli metaforahálójába csöppentem volna. A négyzet alakú lapokon rövid, annál tömörebb, de mégis szétszabdalt tartalmú szövegeket látok. Egy ideig tanácstalanul lapozgatok, nem tudom végigolvasni egyik költeményt sem, aztán lassan, türelemmel elkezdek mélyebbre ásni, majd egyszer csak, ahogy belegyakorolom magamat a szövegek világába, egyenesen beléjük zuhanok. Éppen, mint az álmatlanságban szenvedő ember az őt nyomasztó gondolatok örvénylésébe.
Korpa Tamás első kötete, 2013-ban jelent meg a FISZ gondozásában, ezt követi rá három évre az inszomnia a Kalligramnál. Utóbbi terjedelemre jóval rövidebb, mint az első, nem csak a mű egészét, de az egyes verseket tekintve is. Habár, ezzel együtt is nehéz megbirkózni a szövegekkel.
Amíg az Egy híd térfogatáról – feltehetőleg Térey János nyomán – a poézist leginkább az architektúrával ötvözi, addig az új könyv kompozíciója lazítja ezt a szerkezetet. Igaz, azért itt is bőven találunk mértani formákat, az építészetre utaló kifejezéseket: „melyet a tudat utasít a szörnyű geometriára, / sok irányított szakasz, vonal, félkör között / elvész” [(veterán játékosok emlékére)], „ahogy mozog a brit-india / formájú úszómedence körül a csigalépcső” [(sarok ház a tomas utcán)], de nagyobb jelentőséget kap a játékosság. A versek rendhagyó módon nem ciklusokba, hanem párokba rendezettek. Összekapcsolhatóságukat zárójeles benyomások, témák jelzik, mint például: (beültetett szervek emlékére), (slavia él), (bizonyos utak), (patkánykirály), (a hamisságról), (ülsz a helyben hagyott tárgyak között). A címek kapcsolata olyasféle folytonosságot tár fel az olvasó előtt, mint az egyes versekben az egymást követő szavak: hol metonimikus, hol asszociációs, hol csak hangzásbeli egyezés építi egymásba őket. A (pátriárka környéke) után néhány „ciklussal” később például ismét megjelenik a (pátriárka), tehát a környezettől eljutottunk a konkrétumig, az (ajtó, nevek) után pedig rögtön a (nem avatkozik be, mehetsz) két verse áll, ahol a megjelölt határt, az ajtót a bemehetsz ige „nyitja ki”. Az olvasó tehát valamiféle játékba vonódik be, és eleinte még úgy is érezheti, hogy egyre beljebb jut, közelebb a lényeghez, habár gyanút foghat, ha előrelapozva megpillantja a három utolsó vers témáját: (a hazugságról).
A kötet eredeti ötlettel indul: (beültetett szervek emlékére) az első ciklus címe, mely olvasható akár az egész mű allegóriájaként is. Mi történik a szervekkel (vagy bármi egyébbel), ha beültetik őket egy idegen testbe, életbe, és mi történik azokkal, akikben ezután idegen elemként működni kezdenek? Korpa Tamás szövegeiben a motívumok lesznek a versek beépített szervei, minden költeményben máshogy viselkednek, annak ellenére, hogy arra számítanánk, hogy hasonló funkciót töltenek be. Hiszen „a beültetett szervek előtörténetéből / hiányzik minden pontos referencia.” [(beültetett szervek emlékére)] Csupán a szervek „eredeti gazdájának” halálához kapcsolt képzettársítások pontosak, mindenki maga előtt láthatja az autóbalesetben elhunyt személyt és az őt körülvevő romokat: „az autókarosszéria / falában vörösen olvadó üveglapok, / kifacsart ülés, lerohant táv lóg egy lábból”. Azonban tovább olvasva a szöveget, zavarossá válnak a fotografikus megjelenítéshez kapcsolt ironikus magyarázatok: „készséges hír: amnéziás a hús és a történelem.”, vagy jó példa erre a következő mondat is, ahol a vers elbeszélője hirtelen kérdést intéz az olvasóhoz, aki mindeddig csak bizonytalan szemlélője lehetett egy bizonytalanul artikulált eseménynek: „próbáltál már szóban testet ölni magadtól, ha hiányzik az idő, középpont és az ok?” Erre a válasz aligha lehet több egy visszakérdezésnél, hiszen többszöri olvasás után is nehéz felfejteni a mondat értelmét. Az olvasó elmerülve a túlburjánzó versnyelv sűrűjében, ha be is vonódik például az említett szójátékokba vagy a szöveg más rétegeibe, felmerülhet benne, hogy a látszólagos gazdagság esetleg palástolni hivatott valamit.
Ugyanilyen játékra példa a vers párjában a eső szó esete: „aki mesélte. rég esett. egy sor, melyet belepett / az eső szó. az eső szóból nyíló terem.” [(beültetett szervek emlékére)] Ebben az esetben jobban értelmezhető az első szó – eső szó felcserélése, hiszen a szópárt nem követik, és nem is előzik meg más, az adott kontextuson kívüli asszociációkat előidéző szavak, szókapcsolatok Az ehhez hasonló szerkezetek működtetése adja a többi vers játékosságát is: a dolgok egymásból ki- és behelyezése, továbbörökítése, a motívumok minden kontextusban más értelmet nyerő képessége. Ez tekinthető a kötet alapötletének, és érdekességét is e technika rejti. A súlyosabb kilengéseket azonban az okozza, hogy a játék élvezhetősége érdekében a versbeszélő a lehető legjobban igyekszik elrejteni és álcázni a felhasznált elemeket, ennek pedig az a hozadéka, hogy az elrejtési aktusnak gyakran a szöveg értelmezhetősége esik áldozatul. Csak hogy egy példát említsek: „kicserélsz nagyvonalúan / egy ólomkatonát. a baljós királyt. a koronád csillog, / mint egy dulakodás, a tengeröböl sarkán.” [(beültetett szervek emlékére)] Az idézett részletben a gondolatritmus megtörik, és nehezen követhetővé válik. Az olvasónak nagy erőfeszítésébe telik, hogy a teljes képből – ólomkatonástul, királyostul – már csak a csillogást vigye tovább a tengeröböl sarkába, ahol már nem az ólomkatona, de nem is a király, és még csak nem is a korona csillog, hanem egy dulakodás. Ahogy a fenti példákból érződik, a szabad asszociációs háló kiépítése során „gubancok” keletkeznek, amelyek az egymástól túl távol eső képek és képzetek miatt alakulnak ki. Nehezen fejtjük meg a különböző egységeket, és ha össze is áll a teljes kép, továbbra is távol marad az olvasótól, ahogy a felhasznált elemek is távol esnek egymástól. Jóllehet úgy tűnik, hogy ezeket a gubancokat nem is tagadja a szerző, sőt éppen ezek megképzése a szándéka. Az impressziók megragadhatatlanságával dolgozik, az ujjak közül kifolyó homokkal. Ez a szerkesztési mód szolgál az inszomnia alapjául: „kivetette hálóját, / és ez majdnem igaz. / mintha folyton egy kupac nyersfordításban turkálna.” [(kivetette hálóját)] A „nyersfordítás jelleg” azonban még inkább megnehezíti a grammatikailag szétszabdalt szövegek befogadását.
Érdemes azt is átgondolni, hogy mit keres Johann Sebastian Bach Prelude-jének átirata ennyi formabontó szöveg között. Talán éppen azért került a kötetbe, hogy ellenpontozza azokat? Vagy a zene és a kotta mint annak konkretizált leírása adja a párhuzamot valóság és vers kapcsolatához, mintegy jelezve, hogy mindkét elvont fogalom megragadhatatlan? Utóbbi értelmezés alátámasztaná a kötet versalkotási módját. De arra a paradoxonra is utalhat az átirat, hogy amíg tiszteljük az elődök formahű alkotásait, ma már egyre bonyolultabb szerkezeteket kell használnunk, hogy ezzel is hangsúlyozzuk a korunkra jellemző káoszt. Talán vannak ellentmondások – mint „Júdás öregkora” [(kivetette hálóját)] –, melyek feloldhatatlanok.
Összességében az mondható el a kötetről, hogy habár tehetséges, sok esetben érdekes, érett képeket használó költő művéről van szó, azonban érzelmeinkre – éppen a bonyolultságuk miatt – nehezen hatnak az inszomnia versei. Az olvasó hiába követte végig a nyomokat, az egymásba utaló motívumok láncolatát, végül nem talált semmit, csak egy befejezetlen hasonlatot: „ahogyan egy mokkáskanálnyi tél elég és ott a hó / ahogyan utolsó szavai szavaimmal úgy ahogy” [(a hazugságról)]. Habár a valóság megragadhatatlanságának gondolata jelen kötetben jól vázolt, és korántsem üres költészeti vállalás, azonban hagy némi hiányérzetet maga után.
Bánkövi Dorottya
Apokrif Online 