Feketemosó: Szobor

Leszállt a buszról és ráfordult az egyetem felé vezető járdára. A sarkon lévő tükröződő üvegű épületre nézett. Rezzenéstelen maradt az arca, ahogy meglátta az enyhe, kora őszi szélben lengedező szőke hajtincseit a házfalon tükröződni. A sötét üveg elszürkítette őket, kék szemei is színtelenné váltak, de alakjának, arcának részletei nem mosódtak el. Egy pillanatra megállt ő is, és váratlanul a szellő is. Most a szürkés, barnás színekben látszódva fényképnek, vagy még inkább szobornak képzelte magát. Kihúzta a hátát és felemelte a fejét. Az arcán továbbra sem mozdultak a vonások, nézte szemeit, ahogy néznek előrefelé, és látják magukat – milyen szomorú szemek.

A kórházi ágy szélén ült, nézte a vastag fáslit a bokáján, végigtekintett a karján a zúzódásokon – a feje már kevésbé fájt, minden más testrésze egyre inkább. Szerencsére egyedül hagyták, kinyitották az egyik fehér keretű ablakszárnyat, az ahhoz legközelebbi ágy volt az övé. A könnyű, átlátszó függöny kissé mozgott, nagyon meleg volt, szinte semmit sem enyhített rajta a légmozgás. Az ágy szélén ülve nem messze, de ki lehetett látni, például az ablak előtti gesztenyefára. Elkezdődött az elvirágzás, a fehér virágfaszok már száradtak és barnultak az ágakon, hullatták kis pikkelyszerű szirmaikat. Szeretett volna felkelni és odamenni az ablakhoz, kinézni az udvarra a harmadik emeletről. Unatkozott már, és idegesítette hálóinge alatt bugyijában az idegen tárgy, a szokatlanabb anyag, egy betét. Elfordította a fejét az udvartól, mozdulat közben észrevette, az ablak üvegtábláján különböző törésszögekben, több másolatban, de jól láthatóan visszatükröződött az arca. Nem vett észre rajta feszültséget.

Zsöté, zsöté, lép, plié piruett, piruett megérkezik, át rölövébe, letesz, póz. A tükör felé közeledve folyamatosan nézte magát, tökéletesen sikerült a mozdulat, szépen mozogtak a karjai. Baletton azt tanították, hogy a karmozgás a táncos legfontosabb kifejezőeszköze, azzal lehet a leginkább átadni az érzelmeket a néző számára, azok kölcsönzik a harmóniát mindenféle táncnak. Jól osztotta be a levegőt, folyékonynak és könnyednek érezte, ami végrehajtott. Épp elég levegője maradt, hogy megtarthassa magát, megpróbált apró szemmozgásokkal körülnézni a teremben a tükörből, a többieknek már a végpózán is látszott, hogy biztos nem csináltak valamit jól. A tanárnő körbement és hozzájuk ért, javítgatta, állítgatta a kéztartásokat, lábfejével egyengette a rosszul álló lábfejeket, néha a lányok derekához is hozzá kellett érnie. Őmellette csak elsétált miután végignézett rajta. A többiek is látták – érezte a tükörből, hogy figyelik, elengedte a pózt és elégedetten elmosolyodott. Az egész csak egy pillanatig tartott, mikor már tudta, elfordultak róla a tekintetek ő ismét meg akarta nézni magát a tükörben. Úgy látta, olyan szemei vannak, mint az anyjának, öreg valahogy. Nyoma sem volt az előbbi mosolynak az arcán, mintha soha nem is lett volna ott.

Az egyetem első napjaiban szokatlan volt a kampusz látványa. Emlékezett még arra, amikor apja gyerekként többször behozta magával az iskolából, mikor az anyja nem ért rá, hogy hazavigye, aztán míg apjának dolgoznia kellett még valamin, találkozott valakivel, befejezett egy jegyzetet, visszarakott pár könyvet, már sokszor körülnézett itt, nem csak az irodában, és utána mentek haza. Mégis, ez régen volt, és akkor többnyire az apján csüngött. Így, hogy neki van dolga itt, nyomasztották a magas termek, sötét, kanyargós folyosók, a rejtett labirintusok a nehezen megtalálható épületek között, a szűkös irodák az ócska székekkel. Ez jutott eszébe, ahogy kinézett a francia tanszék egyik termének ablakán. Többnyire gesztenyefák állnak a kertben, köztük az ablakból egy szobor patinás feje látszik ki. Azt gondolta, neki is kellene majd egy szobor, lesz egy szobra egyszer a város valamelyik pontján, egy Duna menti téren. Hirtelen feszengeni kezdett. Tompa zsongást érzett a gerince körül, elzsibbadt a feneke. Elkezdett dobolni a lábával, és megforgatta fejét, beletúrt a hajába. Észrevette tükörképét az ablakban, milyen szépen kócolódott össze a haja, simogatta, igazgatta és nézte hosszasan. Milyen undorítóak a szobrok.

Már az egyetem sarka felé tartott, cikáztak benne ezek az emlékek, fölemelt fejjel nézte a házfalakat, az jó, hogy ilyen szépen süt a nap, de volt a nem sokára megérkező valódi ősz közeledésében valami melankólia. Szerette ezt a szót, úgy gondolta, hogy a melankolikust elegáns, szép emberekre mondják, akikben van egyfajta arisztokratikus távolságtartás, talán művészi hajlam is, és attól szomorúak, hogy olyan sok nagy és megoldhatatlan gondon jár az eszük egyfolytában. Ezen szinte felélénkült. Hunyorgott, mert zavarta már a fény, addig tűnődött nézve a nagypolgári épületek homlokzatát. Ismerős arcot látott közeledni, napszemüvegben volt az illető, de rögtön le is vette, amikor meglátta őt. Nyugalmas volt az arc, a barna szemek most inkább megnyugtatóan hatottak rá, mosoly terült szét az arcán – hirtelen semmi rossz emlék nem jutott eszébe, csak tánc, a fára mászás, szinte hallani vélte az apja hangját. Ehelyett egy másik nagyon rekedt, kevésbé ismerős hangot hallott, ahogy mindenféle hezitálás nélkül megszólal. Szia, emlékszel rám? Hogy te milyen nagyon szép vagy, nem is emlékeztem már – elmosolyodott, mert hülyeség, hogy nem emlékszik, csak pár napja látták egymást utoljára, vagyis először. Most éles tükörnek látta az arcot, a szemeket azt látta, aminek ott lennie kell, amire számít – végre tényleg nagyon szép volt, érezte, komoly mosolynak adta át az arcát, még semmit sem mondott, csak a hallottakat nyugtázva levegő szökött ki a kissé nyíló ajkain és orrán, nem gondolt épp semmire.