Rájött a jelenet kulcsára, de későn, óriásira tágult a pupillája, megijedt, és ráfagyott arcára a gondolkozás kifejezéstelensége, amikor végül is megfordították a karjánál fogva. Megbocsátó, fölényes arcot látott, tetten érték, mielőtt kilábalt volna a helyzetből, most semmije sem volt hirtelen, csak ez a terméketlen tétlenség, elkésettség, hát, ilyen a játék vége. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.
Egy pillanatra elgondolkozott, minek is kellene történnie most, milyen lehet nem játszani, akkor mégis mi lehetne a folytatás. Megállt a tánc és körülöttük minden, ami tovább zajlott, a rájuk irányuló figyelem maradéka, a tánctér, az egyéb párok, akik eddig szerves részei voltak játékának és örömének, most mind néma külvilággá szürkültek, megszűnt a kapcsolat velük. Egyetlen érzés járta át, visszaemlékezett, hogyan nézett rá nem túl sokkal ezelőtt a nagy kezű faszfej, mielőtt ránehézkedett. Enyhe hasonlóságot fedezett fel, a párhuzam felismerése szerencsére továbblendítette a hezitáláson, a különbség pedig, hogy most a lábain áll, nem döntötték a hátára, megnyugtatta. Ő is elkomolyodott, felemelte a tekintetét, mintegy válaszolva, és enyhén nyílni hagyta a száját, ez jól ment, úgy sejtette, elég jól néz ki. Hátával fordult a srác felé, közben lassan lesütötte a szemét, és odasimult az öléhez a fenekével, megfogta a mögötte álló kezeit, és magára húzta, a hasára és a derekára helyezte őket, majd a zene ritmusára nyolcasokat kezdett leírni a csípőjével. Mivel háttal került, megszabadult a nem szűnő méregető és követelő nézéstől, a táncnak ezt a fajtáját pedig egyáltalán nem találta rossznak, kezdte érezni fenekénél az erősödő nyomást, a másik test melege mintha őt is egy pillanat alatt átfűtötte volna, arcába tódult a vér, a hasa tájékán valami pezsegni kezdett.
Ahogy beugrott neki Szofi és a barna fiú hasonló tánca, amit egészen tisztán látott még maga előtt, és részletesen fel tudott idézni – hiányolni kezdett valamit a sajátjukból. Nem tudta, mit, rá kellett jönnie. Ahogy kívülről elképzelte magukat, egyszerűen nem elégítette ki a látvány, tehát egészen biztosan nem volt rendben. Talán a fiú kezét mégis a mellére kellett volna húznia, nem jó helyre tette, valahogy nincsenek elég közel. Talán csak gyorsan meg kéne fordulnia, smárolni, de nem, ezt a helyzetet kell megoldani. Talán lassabban kellene mozgatnia a csípőjét – lágyabban? Hátradönthetné a fejét… Mit érzett Szofi, amit ő nem, miért döntötte hátra a fejét, olyan természetes mozdulat volt! A kurva picsába. Talán hátra kéne nyúlnia a srác fejéért, hogy a tarkójához húzza, hadd szagoljon a hajába. Vagy mégis a csípő, lassabban, miért lassabban, nem az volna a zene ritmusa, viszont így mégsem stimmel. Nem is az ő fenekéről szól? Nem a ringatás. Ismét megérezte a nyomást, és egy pillanatra elkerekedett a szeme, ahogy rájött. Hát persze, a fasz, a fasz, a fasszal kell valamit csinálni, azt kell érezni, jézusom, de hülye vagyok. Rájött a jelenet kulcsára, de későn, óriásira tágult a pupillája, megijedt, és ráfagyott arcára a gondolkozás kifejezéstelensége, amikor végül is megfordították a karjánál fogva. Megbocsátó, fölényes arcot látott, tetten érték, mielőtt kilábalt volna a helyzetből, most semmije sem volt hirtelen, csak ez a terméketlen tétlenség, elkésettség, hát, ilyen a játék vége. Nem vagy már fáradt?, jött a kegyelemdöfés egy mosoly kíséretében. Aztán egyben a remény is, jó ötlete támadt, ott van még a naiva, hiszen máris meg van neki bocsátva, ő most kegyelemben részesül, legyen akkor így.
Dehogyis, hiszen én vagyok az ördög, az meg nem alszik, csak már részeg vagyok – mosolyodott el –, merre van a ti szobátok? Arra, de már mindenki biztos visszament, tele van. Én is részeg vagyok kicsit. És elindultak, beszélgetni kezdtek, furcsa volt ez az első igazi beszélgetésük, elmesélte újra, hogy hogyan is kerültek éppen az utolsó napon ide Szofival, hogy felvették a szakkollégiumba, de ő nem ott fog lakni, meg hogy táncol egyébként, és hogy színész, vagyis majd az akar lenni, de előbb elkezdi, de lehet, hogy be is fejezi az egyetemet.
Próbáltad már a felvételit? Kérdezte a srác, és ő erre csak rázta a fejét, hogy majd jövőre, még egyelőre nem volt elég ideje felkészülni, érettségi, meg minden. Jól teszed, ha hagysz rá időt, én próbáltam pár éve, szar volt. Odabent sötét van, négy oszlop van a teremben, szemből a pofádba világítanak, ezért van sötét, már hogy te nem látsz semmit, csak téged látnak. Illetve ott ülnek egy asztalnál, és látod a sziluettjüket, a fejük formáját, de mozdulatlanok, és csöndben vannak közben. Vagyis először hülye kérdéseket tesznek fel, hogy megnyugodjál, de nem nyugszol, aztán elkezded mondani, és megállítanak, mire belemelegednél, másikat kérnek, aztán csak megköszönik… ja, nehéz.
Hallgatta, amit mondanak neki, és közben fürkészte a fiút – nagyra nyitott szemekkel, szelíd tekintetet magára erőltetve – ahogy mesélt, nem volt magabiztos, zökkenőkkel fogalmazott, úgy tűnt, hogy a szünetekkel valami súlyt próbál adni a mondanivalójának, hogy megértsék, vagy gondolkozik, esetleg ténylegesen rossz élményről beszél. Neki ugyan nem kell mondani, ő ettől nincs beszarva, nem is tud jobbat elképzelni, mint hogy csak őt világítják meg a lámpák, és ő minden, amit látni lehet. Ezt azért mégsem hangoztatta, megkérdezte hát, hogy: miért vagy most itt? A srác mondott valamit a mesterszakról, hogy most kezdte el, és aztán a volt barátnőjéről kezdett beszélni, hogy eddig semmi ilyesmire nem volt ideje, de szakítottak, és úgy gondolta, hogy most eljön, és egy kicsit felüdül, meg megismeri az új évfolyamot, más egyetemet is elkezdett közben, de ott valahogy nem igazán tudott beilleszkedni, „tudod, olyan egyszerű, lapos emberek, közgazdaságtant tanulnak”, de őt az nem érdekli, nagyon boldog, hogy végre újra itt is hallgató, mégiscsak irodalom meg nyelvészet, meg hogy ő majd költő lesz, legalábbis, most újra elkezdett verseket írni, a végén, nem sokkal, mielőtt szétmentek a barátnőjével, na akkor, több év kihagyás után, biztos valami hiányzott már, mosolyodott el.
Szépnek találta ezt a mosolyt, volt benne valami örökös szomorúság, vagyis ellentmondás, mert a szemei egyszerre tűntek gyermekinek és valahogy öregnek is, és minden mosolya fölényes volt, mintha nem is lenne min nevetni, csak kellene mégis – pedig milyen unalmas dolgokról beszélt, kivéve a színpaddal kapcsolatban, az a leírás a sötétről újra meg újra beugrott neki – el kell kezdeni készülni, hogy tudja majd, mit kell mondani, meg kell tölteni majd azt a teret.
Arra is gondolt még, hogy ő is szokott így nézni – eszébe jutott, amikor vége lett a középiskolának, amikor feloszlott a színjátszókörük, nem látta azóta eleget azokat, akikkel szinte kislánykora óta együtt játszottak, és attól félt, többé nem is fogja, a hosszú hajú, szőke Zsoltit sem, aki mindig gitározott neki, aki mindenhová el tudta rángatni, és akivel „járt”, vagyis ő nem így mondja, hanem hogy mindent együtt csináltak, most Angliában kezdett tanulni, a szüleivel együtt költöztek ki, akik pedig a rendezők voltak. Erről lehetne mesélni, de minek, most hallgatja a barna srácot, aki láthatólag belelendült. Minek ennyit beszélni, és miért csak úgy egyszerűen sétál mellette? Már vagy háromszor összeért a kezük. Még csak rá se néz, csak néha egy pillanatra, aztán megint elfordul. Már rég elmentek a sörpadok mellett, át az udvaron, és mindjárt ott vannak a lépcsők – a bokrok, az erdei utak messze. Védett helyen sétáltak az épületek között, gyönge megvilágításban, némi holdfényben. Talán ennyire kislánynak nézi, hogy nem mer hozzáérni, ennyire elrontotta volna azt a táncot, faszomba, hát talán el. Vagy tényleg nem tetszik neki?
Aztán megkérdezték tőle, hogy van-e barátja, azt válaszolta, hogy nincs, vagyis nem tudja, volt valami olyasmi, de már nem. Kicsit nekiment a mellette sétálónak, hogy az végre felé forduljon, ő is egy pillanatra engedte előtörni szomorú tekintetét, a magányos, magára hagyottnak hatót, hagyta, hogy megjelenjen, aztán, hogy szándéktalannak tűnjön a megnyilvánulása, színtelen hangon azt mondta, „én még szűz vagyok”. Egymásra néztek, és ettől felderült a fiú arca, érdekes, pont a szomorúságtól. Még el is nevette magát, aztán továbbmentek. Úgy gondolta, hogy nem hisz neki, ez jó jel, viccnek tekinti, de akkor mégis miért nem akar valamit? Ennyire kapós lenne, hogy nem kell neki egy ilyen lány? Az meg csak mesélt tovább, aztán ő is beszélni kezdett végül, hogy mit fog tanulni, miért épp azt. Az elkövetkező néhány percben, míg ballagtak hátra a szálláshoz, közben néha egy pillanatra megállva, már el is felejtette, hogy mit mondott az imént, hogy kivel van, olyan érzése volt, mint tánc közben vagy mintha épp Szofival lenne, csak mondta, ami néha eszébe jutott, meg is lepődött magán, el is felejtette. Aztán végül is megálltak a lépcsők előtt. Akkor jó éjszakát, én ott alszom, a másodikon. Képzeld, tegnap felmásztam azon a tartóoszlopon, aztán a korlátról tovább a másodikig, még délután. Ott álltak páran, aztán azóta én vagyok a Pókember, legendás lettem. – Én is imádok mászni, de főleg fára! Minden fát meg tudok mászni. Rájött, hogy elfeledkezett magáról, és még mindig nem kontrollálja az arcmozdulatait, biztos kifejezéstelennek látszik, ismét átváltott naivába és nagy szemekkel nézett, hátha jön még valami, most már végképp nem elkerülhető kérdés. Én valahol egy másik épületben alszom, valamelyik HÖK-ös szobában, mivel csak ma jöttünk, ott kaptunk ágyat. Lehet, hogy nincsenek is ott, amúgy is csak négy ágyas – mondta. Aha, hát… És odatalálsz, mert ha nem, jöhetsz a miénkbe is, valakik már hazamentek korábban. – Odatalálok… – Na, oké, akkor jó éjt, örülök, hogy találkoztunk, még biztos máskor is összefutunk. Ezzel mai legjobb táncpartnere el is indult fel a lépcsőkön. Ő egy pillanattal később fordult el, mint kellett volna ahhoz, hogy szenvtelennek látsszon, valamivel odébb ment, be, az épület alatti tartóoszlopok közé, ahol szinte teljesen sötét volt. Messziről már csak valamiféle buli végi, közös éneklés foszlánya szűrődött idáig. Egyszerre megérezte, hogy már nagyon fáradt. Ahogy egyedül maradt, rájött, hogy az elmúlt néhány percben valójában nem is tudta, mit csinált. Mi a fasz volt ez? Szofi eltűnése régóta csak most először jutott eszébe – „összefutunk”, te bamba. Kilépett a sötétből, a tartóoszlopok közül a fényre, megkereste a Holdat, és felé tartotta arcát, lehunyta a szemét, nagyot fújt, és beletúrt a hajába. Borzongás futott át a gerincoszlopán, ahogy megértette.
Még nagyon sokat kell készülnöm.
Apokrif Online 