Feketemosó: Találkozás (folytatás)

Tánc közben végig mosolyogtak egymásra, gesztusokkal játszottak, énekelték a dalokat, forgatták, kerülgették egymást, csak akkor vette le a tekintetét a fiúról, amikor már tudta, hogy az ilyenkor is végig őt nézi. A gyorsabb számoknál is jól működtek együtt, nyugodtan figurázhatott, a játszótársa nagyon is igyekezett, érezte rajta, hogy ő is élvezi, úgy mosolygott, mint egy gyerekre. Olyan szemmel nézte, amiről az apja jutott eszébe egy régi emlékből, amikor átfordítóst játszottak, tehát kézen fogta, felmászott a mellkasán és átpördült, meglepődött a saját gondolatain, érezte, hogy szeme körül megjelennek a természetes nevetőráncok, úgyhogy néha már inkább behunyta őket, tudta, hogy biztosan fog földet érni még a legőrültebb forgás után is. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

A fülledtségben vibrálni látszottak a testek, a sötétség elmosta az éleket, és az ütemesen villogó színpadlámpák darabosra tördelték a tömeg mozdulatait. A zene már messziről kezdte körbefonni, úgy érezte, hogy benne szól, a hasában dobogott, húzta a fülén keresztül a meleg felé, a hűvösség felől, amit a fák között érzett, és fokozatosan mosta ki agyából az imént ott történteket. Ahogy mégis eszébe jutott, szaladnia kellett, és egy pillanatra összerándultak arcizmai. Meg kellett találnia Szofit, és ez a lehetőség éppen távolinak, sőt lehetetlennek tűnt, de ezt a gondolatot is kirázta belőle lábai ütemes kapkodása.

Kicsit messzebb, túl az épület alatti oszlopsoron, ahol a bár és a többnyire foglalt sörpadok sorakoztak, már magas, öreg fák álltak, azok fogták körbe az üdülőtábor épületeit, bennük messze vezető ösvények, járdák, onnan menekült ki, de még látta magában azokat, akik elvonultak oda. Emlékezett, ahogy még befelé menet nézte őket, memorizálta a testtartást, a gesztusokat, az eseményeket, amik vele is meg fognak történni, így tudnia kellett pontos, valós menetüket, azelőtt csak filmben látta, hogy történik az e fajta elvonulás. A sráccal nem volt nagy élmény beszélgetni, nem mondott semmi érdekeset számára, részeg volt, és csak kutyafuttában, miközben már a seggére csúsztatta a kezét, magyarázott arról, hogy tegnap mekkora buli volt, hogy esett az eső egy fél órát, és akkor volt a leghatalmasabb parti, először, az ő őrse ment ki, aztán mindenki utánuk, és hogy aztán már nem emlékszik, mert utána elállt az eső és visszamentek inni, ott meg képszakadás.

Nem kellett sokat várnia, szinte semmit sem kellett mondania, hamar elkezdődött, csak részt kellett vegyen benne, utánozta a mozdulatokat. Megfogta a fiú farkát a nadrágon keresztül, amikor az a mellét simogatta, elsőre valahogy nem találta, ügyetlenül matatott, de amikor mégis, betelítette a markát, érdekesen puha volt, puhább, mint egy comb, de nem annyira, mint egy mell, beleharapott a szájába is, és ő is olyan gyorsan keringett a nyelvével, mint a másik az ő nyelvét masszírozva. Akkor eszmélt csak fel a játékból, amikor a hátára döntötték, megrémült, mert nem tudta felemelni a kezeit, és nem tudott visszaülni sem, ránehézkedett egy másik test, ami nagyobb volt az övénél, és nyomta a földbe, a mozdulatlanságba. Ekkor jött rá, hogy eddig sem vett részt a történetben, az egészet elrontotta, hogy lehetett ennyire béna, mit gondolt, hogy csakúgy megtörténhet, és majd nem is emlékszik rá, minden ilyen egyszerűen és szépség nélkül, beszéd nélkül, tánc nélkül, nélküle?

Arra nem emlékszik, hogy szabadult ki, amikor húzta fel a nadrágját, már jött ki a fák közül, a kis piros csíkos fehér farmer Szofit juttatta eszébe, hasonló volt rajta is, csak kék csíkokkal, hozzá fehér topot vettek fel, ahogy megbeszélték. Legutóbb még a koncert alatt látta, elől állt és hátrahajtott fejjel csukott szemmel forgott maga körül, ekkor ő egy csoporttal táncolt, azokkal, akiket sebtében sikerült megismerniük nem sokkal azután, hogy odaértek. Nem tudta levenni a szemét róla. Egy vékony, barna fiú közeledett felé kicsivel később, láthatón a zene hatása alatt, nézte, ahogy megállt Szofi mögött és a zenének köszönhetően egy ritmusra mozogtak, mintha máris együtt táncolnának. Hamar egymáshoz értek, Szofi hozzásimult és hátrahajtotta a fejét, nem sokkal később egymás felé fordultak, és még mindig ringatózva hosszan csókolózni kezdtek. Ági szeme elkerekedett, szó nélkül indult Szofiékhoz, miután sok idő telt el ebben az állapotban, érezte magán a többiek tekintetét, ahogy kivonult közülük, de nem törődött velük az észrevételnél többet.

Nem gondolkozott, csak annyit mondott “hé” és megfogta a fiú karját, hogy elhúzza Szofitól egy kicsit, és megkérdezte, “táncolunk”, elővette a legszebb mosolyát, amiről tudta, hogy sosem szoktak utána nemet mondani, persze Szofinak is megmutatta egy pillanatra, aki csak annyit mondott minderre “na, vigyázz vele, ő a sátán”. A srác is körbenézett rajtuk, úgy tűnt, mint aki nem igazán lepődött meg az eseményen, csakúgy ösztönösen elfogadta annak folyását, de nem mint akit nem érdekel, olyannak tűnt, mint ők, felsőbbrendűnek, Ági igazán kíváncsi lett, hogy fog táncolni. Azt kérdezte “ti testvérek vagytok” – a felvetést szellemesnek találták, még valamit beszélgettek arról, hogy kerültek ide, hol voltak eddig, de Ági már alig várta, hogy vége legyen, nehézkes is volt a hangzavarban a nadrágokról és a kollégiumi felvételiről magyarázni. Végül úgy történt, ahogy gondolta, Szofi elfordult és visszament a színpad elé, rágyújtott.

Tánc közben végig mosolyogtak egymásra, gesztusokkal játszottak, énekelték a dalokat, forgatták, kerülgették egymást, csak akkor vette le a tekintetét a fiúról, amikor már tudta, hogy az ilyenkor is végig őt nézi. A gyorsabb számoknál is jól működtek együtt, nyugodtan figurázhatott, a játszótársa nagyon is igyekezett, érezte rajta, hogy ő is élvezi, úgy mosolygott, mint egy gyerekre. Olyan szemmel nézte, amiről az apja jutott eszébe egy régi emlékből, amikor átfordítóst játszottak, tehát kézen fogta, felmászott a mellkasán és átpördült, meglepődött a saját gondolatain, érezte, hogy szeme körül megjelennek a természetes nevetőráncok, úgyhogy néha már inkább behunyta őket, tudta, hogy biztosan fog földet érni még a legőrültebb forgás után is. Vajon idősebb lehet a fiú egyáltalán?

Visszafelé szaladt az erdőből, át a sörpadok között, míg mindezt végignézte magában újra, önkéntelenül, ki az oszlopok közül és megállt a tánctéren. Jól esett neki az emberekből párolgó meleg. Sejtése sem volt, hol lehet Szofi, mostanra kevesebben foglalták a táncteret, mint előtte, mégsem látta. A barna fiúval való tánc után nem tudja, hogy váltak el egymástól, azt már igen, hogy aztán egy másik társasággal ivott, ki volt melegedve, úgy érezte mindenre képes, és ekkor mentek el ezzel a fasszal, akit most utál, de szerencsésen lerázott, a kék szeme és a nagy tenyere azért bejöttek neki. Ekkor meglátta újra a barna fiút, éppen két testesebb lány vette közre, hárman egymáshoz simulva vonatot alkottak, és ütemesen rázták a seggüket, hülyén vigyorogva állt közöttük, nevetségesen néztek ki. Eldöntötte, hogy elrángatja onnan, meg akarta fogni a kezet, ami nem volt nagy, éppen csak egy kicsivel nagyobb, mint egy lányé és puha is, vékony is, és lehetett vele táncolni.