Oldás vagy kötés?

Tárlat: Nagyítások – 1963. Az Oldás és kötés kora, Új Budapest Galéria

Időről időre jönnek olyan momentumok az élet során mikor, többnyire belső kényszerűségből, számot kell vetni. Ezt általában előre tudni lehet. Aztán elérkeznek olyan pontok is, többnyire külső nyomásra, mikor az önreflexiós sürgetettség már nem csak egyetlen sorsra érvényes, mikor az átértékelési kényszer kollektív mértékben jelentkezik. Ez általában váratlanul jön, és hosszú válságot okoz.

Jancsó Miklós Oldás és kötése is egy ilyen határponton, néhány nappal az 1963-as amnesztiarendelet kihirdetése után került bemutatásra; egy olyan speciális helyzetben, melyben a múlttal és a jelennel kapcsolatos, addig érvényes eljárások egyénenként eltérő módon, de egyszerre változtak meg egy egész nemzet számára. A feltételes szabadság lehetősége olyan új normarendszer kialakítását kívánta meg, mely a személyes történeti kötődés függvényében felmerülő morális dilemmák és bizonyos csoportok hagyományhoz való viszonyának rendezése nélkül nem jöhetett létre. Kérdéses volt, hogy a korabeli értelmiségi számára használható-e a tradíció mint elsődleges kultúramegtartó és modernizációs eszköz, vagy az jellegéből adódóan az előmenetel és felzárkózás gátja. Kérdés ma is. És kérdéses ma az egyén – de legalábbis a személyes tapasztalat szerint az Y generációs egyén – szembesülése az előző nemzedékek történelmi megpróbáltatásaival. Hogyan élhető meg a közelmúlt személyes és saját generációs tapasztalat híján? Hogyan érthető meg olyan nemzedékek történetei alapján, melyek a sorozatos ellentmondásosságokba tagoltság következtében már néhány évnyi korkülönbség mellett sem ugyanarra a múltra emlékeznek? Ha megélhető és megérthető, ma miként orientálhatja az egyént a tradícióhoz való visszatérés? Meghatározhatja-e a helyét egy olyan világban, amely inkább azért retteg hátrapillantani, mert az általános fókusz kibillenése elég lehet ahhoz, hogy kezelhetetlenné váljon a jelen, mint azért, amit maga mögött láthat? Meghatározhatja-e a közelmúlt a helyemet? A probléma, ahogy a hatvanas években, úgy ma is közérthető – a kiállításba való belépés tulajdonképpen lehetne egy újabb önreflexiós határpont átlépése is. Legyen.

Az első jelenet előtt felépül a tér, a film tere, a múlt idő tere. Sajátos módon ismerem a berendezés minden elemét; a földöntúli lámpaburákat az irdatlan szobanövények fölött – kicsit elszáradva, valahogy mindig kelletlenül az utamban –, az Orion rádiót, előtte az egykor büszkén mutogatott design darabokat (Vaszilij után Erikát) – a balatoni nyaraló egyik jól kiválasztott, félreeső sarkából, ahol a korszerűsödés túl gyors ütemével járó esetlegesség a legkevésbé szembetűnő. Ismerem az épületeket is, amikben e pompás darabok biztos-bizonytalan hirdették a haladó szellemiséget, az Úri utcaiakat, de már abban az állapotukban, mikor a háború nyomán elő-előtűnő, gyakran nem kívánatos múltrétegek elrejtésén való fáradozás megtette a kívánt hatást. És ismerem őket abból az időből is, mikor a visszabontásuk elkezdődött. Ahogy a rétegek újra láthatóvá válnak, kirajzolódik egy furcsa érzelmi mező, ami meghatározza, hogy az egyes generációk milyen időintervallumon belül vagy kívül kötődnek vagy nem kötődnek (vagy kötődnek újra) az épített környezethez, a régi kódokhoz. Jellemzően minél közelibb az évszám, annál kényelmetlenebb. Ilyenkor ki-ki a maga komfortérzetének megfelelően vagy felülírja, vagy egyszerűen megpróbálja elfelejteni. Esetenként foglalkozni kezd az újabb változásokra adott egyéni és közösségi válaszokkal, a középkori funkcióktól kezdve, akár a hatvanas évek addig nem látott ütemű modernizációs átalakításainak átgondolásáig (Tárnok utca 7.), és a gyakran csak megtűrt emlékeket is figyelembe véve alkotja, alakítja életterét. A korszerűsödés, a kortársiság – vagyis a mindenkori jelenlét szellemében. Nehéz most a hetvenes évek házgyár-hullámában idekerült panellakásunkra gondolni.

Az egykori kulturális élet színtereit már csak távolabbról ismerem. A műteremlakásokat, a különböző művészeti szalonokat, az ominózus 57-es Tavaszi Tárlat színhelyét, az EMKE épületét, a Balázs Béla Stúdiót. A kórházi folyosót, ahol a professzorok a műtétek között képzőművészeti albumokat lapozgattak. A kiállítás „szellemi feszültségmezejét”, amelyben a különböző értelmiségi szférák és nézőpontok találkoztak és hatottak egymásra. Ahol a hivatalos és kánonon kívüli új nemzetközi irányvonalak megvitatásra kerültek, ahol a műfaji határokon átívelő inspirációk és kísérletek közös problémákat oldottak meg. A „nagyvárosi kultúra” tematikájú művekről – csak úgy, mint a korabeli filmekről – leolvasható, hogy milyen intenzitással foglalkoztatta a budapesti értelmiségit saját miliőjének, kontextusának átfogó kiépítése és periodikusan önreflexív kiértékelése. Ugyanakkor az alkotói formanyelv és eszközkészlet – a nemzetközi tendenciák ismeretének ellenére – még nem minden esetben állt készen az új élethelyzet interpretációjára; megfeszült a háború utáni felépülés értelmiségi hagyományához való hűség és a modernizálódásra, a kulturális mozgástér kiszélesítésére való igény között feltételezett ellentmondásosságban. Mások, épp az elődök határozott kijelölése révén oldják fel tradíció és progresszió dilemmáját. Akár egészen a századelő haladó magyar alkotói hagyományához visszatérve, egyértelmű utalásokkal alakítják saját modernista hangjukat. Az egyéni emlékezetpolitika problematikus körülményei, bizonytalansága (máig) kiélezi ezeket a generációs ellentéteket – ez lesz a számvetés, a nemzedéki útkeresés, a kiállítás meghatározó dramaturgiai alaphelyzete.

Az első jelenet – párhuzamosan Járom Ambrus útkeresésének kezdetével – szembesít az előző nemzedékek tudásának megkerülhetetlenségével. A második generációs szívsebészprofesszor elemzésében az Oldás és kötés jellegzetes műtét jelenete, de egyáltalán a professzor jelenléte a még élő történet a mában – csak úgy, mint a kiállítás kedvéért megszólaltatott egykori ötvenhatos értelmiségi –, mindezek zavarba ejtő félreérthetetlenséggel tanúsítják a közismert és a keveset hangoztatott korabeli eseteket ugyanúgy. Áttételesen Ambrus számára is – ez az ő önreflexiós határpontja. Mert a szív valóban megállt.

Az egyes nemzedékek általános társadalmi közérzetét elsődlegesen határozza meg a közvetlen történeti tapasztalat: az adott korszak konfliktusaival való szembenézés – vagy az ilyen súlyú konfliktusok hiánya – determinálja az egyéni és generációs eszmélés folyamatát. Volt egy olyan, sajátos helyzetben lévő értelmiségi nemzedékünk – köztük számos képzőművész –, mely tagjainak életpályája átívelt több háborún és forradalmon, melyet a közelmúlt minden egyes kataklizmája közvetlenül érintett. Alkotói magatartásuk sok esetben a háború-utániság egy olyan beszédmódja, mely az újabb és újabb társadalmi, ideológiai és morális katasztrófák élményének következtében határozottan elzárkózik minden nem egyéni hangtól. Nem tartja fontosnak a nemzetközi tendenciákba való bekapcsolódást – befelé figyel, védekezik. Ugyanakkor egykori tanítványok ők is, mint Ambrus: neves főiskolai mestereik ismeretén túl szemtanúi és szereplői a magyar képzőművészet talán egyik legváltozatosabb és legellentmondásosabb periódusának, az első és második világháború közötti kulturális folyamatoknak, melyeket a kizárólagos önreflexió és a nemzetközi szintű felzárkózás igényének állandó kettőssége kísért. Találkozhattak a Kassák-kör progresszív törekvéseivel, az újakadémizmussal, különböző haladó szellemű művészkörök céljaival, hivatalos és nem hivatalos iskolák programjaival, és nem utolsósorban külföldi tanulmányutak során a nemzetközi fejleményekkel. Volt egy olyan sajátos helyzetben lévő értelmiségi nemzedékünk – köztük számos képzőművész –, melynek ezzel mind el kellett számolnia. Snitt…

…snitt helyett falak. Sokfélék. De sokféleségükben mind kérlelhetetlenül magasodnak fölénk, bármelyik oldalon állunk is. Némelyik elpusztult, mások máig lebontásra várnak, és vannak olyan falak is, amelyeket emlékeztetőül állítunk a valaha volt pusztulások jeleként. Valaki feloldozásért fohászkodik a nem-tudásból eredő hibás cselekedetekért. Máshol egy töltésfal siratófallá lesz egy kendőbe burkolózott nő tánca alatt. A falakhoz való viszonyulás, legyen az bármilyen irányú, az egyéni és kollektív történelmi emlékezet feltárásának, a tragédia feldolgozásának aktusa. Még ha az ember gyakran előbb omlik is össze a súlyos falak előtt, mint azok maguk.

A társadalmi válság tematikája gyakran személyes történetekben bontakozik ki. Az egyén bírhatatlanul intenzív kapcsolata az aktuális történeti krízisekkel, a személyes érintettség, az áldozatiság élménye a válság utáni enyhülés időszakában és a majdani, más jellegű krízisek idején – más politikai, társadalmi, morális feltételek mellett is – ugyanúgy érvényes marad. A múltbéli traumák legtöbbször lezáratlanul rétegződnek egymásra, esszenciálisan átitatva egy-egy életművet. Sokan láthatóan belezavarodnak a különböző ideológiai és szabályrendszerek gyors egymásutániságába – így lehetséges a korai avantgárd szemlélet szocreálba való abszurd átfordulása. Mások feje fölött hábetleri eszmétlenséggel robog át több évtized megrázó története. De a rétegek lebontása, az áldozat belső feszültségének feloldására tett próbálkozás az egyéni hang ellenére nem feltétlenül magába zárt: gyakran képez hidat olyan, szintén feszültségteli viszonyrendszerek között, mint egyéni és közösségi, urbánus és népi, nemzeti és európai, de akár olyan elvont kapcsolatrendszerek között is, mint konstrukció és szürrealitás. Snitt.

A közösségi és az egyéni motiváció vagy motivációhiány ellentétbe kerülése következtében válik jellegzetes középgenerációs válságjelölő motívummá a figyelmen kívül hagyott, elveszett vagy megtagadott tradícióhoz történő visszatérési kísérlet – a forradalom utáni értelmiségi részéről ugyanúgy, mint bármely kortárs „emlékvédelmi rekonstrukció” esetében. Az egyén bizonytalan jövőkép-érzete, mint általános közérzeti diagnózis a hatvanas évek magyar filmjeinek jellegzetes alakjává tette a falura – a bartóki tiszta forráshoz – hazatérő, attól megoldást váró értelmiségi karakterét. A nemzedéki élethelyzet ilyen módú megjelenítése, a népi örökség fel- és átdolgozása, a korszerűséggel, a jövővel való szintézisbe hozatalának kísérlete esetenként konkrét történelmi traumák feldolgozásával párosul. A népi létforma és hagyomány gyakran sűrít teljes világmagyarázatokat modern képzőművészeti szempontból is jól alkalmazható formákba, jelekbe. A kritikus önreflexiós határpontokon máig sokakat foglalkoztató, sokszor újraértelmezett motívum a szarv, a szarvas lény, mint az emberben lakozó animális minőségek materializálódása. Az egyén ilyen jellegű átváltozása a gyökerekhez és az adott társadalmi normákhoz való viszonyát éppúgy megváltoztatja: a korszakváltó értelmiségi nemzedék kiábrándultsága és elidegenedése abból adódik, hogy az addig általa űzött csodaszarvasként kilépni kíván a saját sorsát formáló szabályrendszerből, de

„…az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet…”

Már nem kötődhet a tradícióhoz, de nem is képes teljesen feloldani a múltja és jövője közti feszültséget egy új, önálló jelen idejű modern világkép kialakításában. Nincs meg a szilárd, kimerevített pont – a nagykunsági tanya felülnézeti képe –, ahonnan el tudna indulni. Snitt.

Ahogy – Tabi László után – a 61-es példánynak, úgy ennek az óriásbálnának is éppen akkora a hossza, hogy eleget láttasson a többszörösen rétegzett, több nemzedéken átmosott tradicionális viszonyokból, hogy igényt ébresszen a ráeszmélésre, a megértésre és a saját emlékezetpolitika felülvizsgálatára. Nem lehet nem érintettnek lenni a kiállítással kapcsolatban, nem lehet kívül maradni azon a folyamatszerűségen, ami a korábbi nemzedékek örökségével való viszonyból épül – sem mint egyén, sem mint közösség. Valamihez kezdenünk kell ezzel a történettel, fejétől a farkáig. Aztán snitt.

 

Nagy Zsóka

A kiállítás szeptember 18-ig látható a Bálnában, az Új Budapest Galériában.

(A reprodukciókat a kiállítóhelytől kaptuk.)