Saigonban voltunk. Három hét alatt értünk le Közép-Kínából Vietnam legnagyobb városába, ahol több tízezer robogó zümmögése töltötte meg az iszonyatos páratartalmú levegőt a nap huszonnégy órájában. Január volt, de erre város teljesen fittyet hányt, ahogy az emberek is, akik félmeztelenül mászkáltak az utcákon. – Stolcz Ádám írja az Apokrif naplóját.
Ó te dzsungel!
Tudtam: ha mindenkit megölök, csak
úgy lehet csak téged rendesen megvédeni!
Csak akkor, ha csontig rágja a maláriád az arcom,
ha új kőkorszakba hervadnak át a napalmok fényévei
és már csak a véres kezem
virágzik a rögtönzött térképként felskiccelt testeden
ezen a sziklákra hányt barlangrajzon,
mint egy apró ősrobbanás,
ami nem múlik el soha.
Én nem hagylak sohasem cserben,
hogy merre van a határ te érted elfelejtem
ameddig le nem kopik rólam varázs,
az eltűnő útjaid rám tapadt lőpora.
Saigonban voltunk. Három hét alatt értünk le Közép-Kínából Vietnam legnagyobb városába, ahol több tízezer robogó zümmögése töltötte meg az iszonyatos páratartalmú levegőt a nap huszonnégy órájában. Január volt, de erre város teljesen fittyet hányt, ahogy az emberek is, akik félmeztelenül mászkáltak az utcákon. A csótányok pedig egyenesen odavoltak ezért a hőmérsékletért, így örömükben galamb méretűre hízva hancúroztak. Ez egészen természetközeli hangulatot kölcsönzött az egyébként kizárólag háztömbökből álló világvárosnak.
Útitársam, Péter teljesen egyetértett azzal, hogy nagyon gyorsan szállást kéne találnunk, ugyanis este hétre érkezünk Ho Chi Minh City-be, és természetesen ebben az időpontban már nem volt egyszerű korrekt vagy olcsó helyekre lelni. Valószínűleg Isten valahogy meghallhatta óvatosan elsuttogott könyörgésünket, és félresikerült közbenjárásának jeleként elküldte elénk azt az idős nénit, akinek a megjelentése a legkonokabb ateistában is felkeltette volna a kétséget a halálon túli élettel kapcsolatban. Ez a rossz állapotban lévő idős hölgy pedig szállást ajánlott nekünk, mégpedig elég jó áron. Az egyetlen gyanús jel az volt, hogy egyáltalán nem akarta a lakás címét megmondani, sem a tulajdonos telefonszámát megadni, akinek dolgozott. Így ott is hagytuk egy rövid beszélgetés után, aminek a végén azért hozzátette: sohasem fogunk szállást találni ebben a városban, ha nem fogadjuk el az ajánlatát. Ezt természetesen képtelen voltam elképzelni, ugyanis az utóbbi három hét alatt hét-nyolc különböző helyen szálltunk meg, és mindig sikerült egy szobát találni az estére. A tény, hogy Saigon Vietnam legnagyobb városa volt, még nagyobb képtelenségnek tüntette fel a hölgy nyilván rosszindulatú szavait.
Már tizenegy óra is elmúlt és legalább tíz-tizenöt olcsóbb hotelnél és szállónál próbálkoztunk szállást találni. Sehol semmi, kivéve csillagászati áron. Ez a körülmény kétségbeejtővé kezdte tenni az aznap esti szállásvadászatot. Hirtelen szembe találtuk magunkat a szellem-nénivel. Felállt a hátamon a szőr, ahogy odasúgta: “Na ugye, hogy semmit sem találtak. Nem is fognak!”. Gondolkodóba estünk és némi tűnődés után elfogadtuk az ajánlatát, ami már nem is látszott olyan rossznak. Egy sikátorba vezetett minket, a városközponttól egy-két kilométerre. Világítás alig volt, a sikátor pedig annyira szűk, hogy egy kövérebb ember könnyen Micimackó sorsára juthatott volna, ha bemerészkedik az utcácskába. A hölgy megállt egy vasráccsal megerősített ajtó előtt, azt elhúzta, majd benyitott a házba. Gyér fény áradt ki az apró lakóhelyiségből. Bent csak egy, kifejezetten mogorván figyelő öregember üldögélt egy tolószékben, de nemsokára egy kisgyerek is előjött a konyhát takaró függöny mögül. Kifizettük a szállást. A szoba az emeleten volt, az ablaka vaskos ráccsal ellátva, akárcsak a bejárati ajtó. Vége volt a napnak. Még elalvás előtt a szemem sarkából láttam, ahogy egy árnyék cikázik végig a padlón. Azután elnyomott az álom. Következő nap reggel semmit sem találtunk a szobában, még egy repedést sem a falon, vagy akár egy rést az ajtó alatt. Pedig Péter is megesküdött volna rá, hogy látott valamit. És, bár patkánnyal rengeteggel futottam már össze különféle lakásokban, ez a jelenség valamiért nem hagyott nyugodni.
Napokkal később már egy, Saigontól délre fekvő kisvárosban szálltunk meg. A trópusi éghajlatra tekintettel béreltünk egy-egy robogót és elindultunk egy olyan szakaszt keresni az óceánparton, ami többé-kevésbé csendes volt, ugyanis a legtöbb helyen az embertömeg miatt szinte képtelenség volt úszni egy jót. Nagyjából húsz-harminc kilométerre a várostól találtunk egy csendes partszakaszt, ahol csak egy elhagyatott fehér ház állt omladozó vakolattal, közvetlenül az óceán mellett. Többször bementem úszni, amit elég ritkán tettem meg a hosszú út során. Épp a vízben voltam, amikor kiáltozást hallottam a hátam mögül. A haverom üvöltözött egy hirtelen ott termett alakkal, aki mutogatva, sőt fenyegetően magyarázott neki. Olyan középkorú ember lehetett, nem tudom, hogy kerülhetett oda, a környéken ugyanis se közel se távol egy lelket sem lehetett látni, úgy pár perccel ezelőttig. Alighanem az omladozó viskóban lakhatott, ami viszont elég abszurdnak tűnt, annak a fényében, hogy a ház valóban az összedőlés határán állt. Az apró termetű ember, amint odaértem szinte nekem ugrott és az öklét rázta, de egy szót sem szólt. A fölre mutatott, majd idegesen szuszogott és hirtelen megfogta a karomat, jó erősen. Akármennyire kicsi volt az illető, a vérben forgó szemei nem sok jót ígértek. Indulni akartunk, így lassan a robogómhoz hátráltam. Ekkor közelebb jött és megint megragadta a karomat. Alig bírtam elhátrálni, mert, ahogy tettem egy lépést hátra rögtön utánam ugrott. Hirtelen odafutottam a robogómhoz, felszálltam, gyorsan ráadtam a gyújtást és elhajtottam. Péter is így tett. A kis ember futott utánunk egy darabig, de mi pár pillanat múlva már a főúton voltunk, hazafelé.
Három hónappal később Péter haverom felhívott. Már két hónapja volt, hogy visszatértünk Kínába, javában folyt a tanév. Átmentem hozzá, ami nem volt nehéz, ugyanis ugyanabban a kollégiumban laktunk. Ahogy becsuktam magam után az ajtót, odahozta a laptopját és megnyitott valamit. Egy videó volt, egy motoros csapatról, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy végigmennek a vietnami parton. Éppen egy üres partszakaszon jártak, egy ház látszott csak, egy hosszú, fehér épület. Felismertem. Ugyanaz a ház volt, ahol találkoztunk azzal az ingerült emberrel. Aztán egyszer csak ő is ott volt. Néhány évvel fiatalabbnak tűnt és mutogatott valamit, de ezúttal jóval nyugodtabban, mint amikor velünk vitatkozott. Majd egy bottal a földbe rajzolt. A végeredmény nem volt más, mint egy dátum és egy szó: “massacre”.
Apokrif Online 