Játsszunk irodalmat! (interjú)

Interjú Rudolf Pankával a Booktion! programsorozatról

Az igazi irodalomfalók életében talán csak egy olyan erő van, aminek a hatására a legjobb könyvek is a sarokban landolhatnak: a jó társaság, a közösség. S ha ezért nem kell feladnunk az irodalommal való foglalkozást sem, az bizony maga a tökély. Arról, hogy mindez hogyan valósulhat meg a gyakorlatban, Rudolf Pankával, a Booktion! programsorozat ötletgazdájával és szervezőjével beszélgettem. – Tóth Anikó interjúja olvasható alább.

Tóth Anikó: 2013 márciusában indítottad el a Booktion! projektet, azóta havonta két alkalommal tartasz kreatív irodalmi foglalkozásokat. Össze tudnád foglalni néhány mondatban, hogy pontosan mit is értünk Booktion! projekt alatt?

Rudolf Panka: Szerintem már a neve is sok mindent elárul. A „Booktion!” kifejezést az angol „book” és „action” szavakból hoztam létre, ami már önmagában is jelzi a projekt célját. Szerettem volna az olvasást, illetve az irodalomolvasással való foglalkozást egy kicsit átemelni a passzív, magányos tevékenységek közül a közösségi, aktív élmények közé. Ez volt az alapötlet, és máig ennek jegyében zajlanak le a Booktion!-események. Igyekszem nagy hangsúlyt fektetni arra, hogy ez egy beszélgetős, interaktív program legyen. Én inkább a háttérbe vonulok, és csak moderálok. Általában játékos feladatokkal kezdünk, például páros gyakorlatokkal vagy nyílt körös, közösen megoldandó kérdésekkel, játékokkal. Talán ezeknek a feladványoknak is köszönhető, hogy a Booktion! köré egy igazi kis közösség épült: vannak visszatérő embereink, de sok új résztvevő is akad.

T. A.: Egy kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint egy interaktív magyarórát?

R. P.: Igen, de fontos, hogy egy kicsit másféle szemszögből próbálom megközelíteni a szövegeket, nem feltétlenül irodalmi vagy esztétikai szempontok alapján. Mi nem végzünk elemzést, a hangsúly inkább a személyességen van. E tekintetben részben a biblioterápia vagy irodalomterápia ösztönzött, de ez semmiképpen sem az, hiszen én nem vagyok szakember, és nem is az a célom, hogy terápiás hatást váltsak ki, hanem csak az, hogy együtt jól érezzük magunkat. Ezek mindig nagyon jó hangulatú események, persze ettől még előkerülnek komolyabb témák is, mert az irodalmi szöveg ezt hozza magával. Ha jó a szöveg, akkor rendesen bele lehet mélyedni az egyes témakörökbe.

T. A.: A biblioterápián kívül voltak más tényezők is, amelyek kezdetben ösztönzőleg hatottak rád?

R. P.: Igen, több dolog is. Az ELTE-n végeztem magyar–angol szakos tanárként, tehát a tanári, pedagógiai vonal már korábban is megvolt az én életemben. Egy ideig tanítottam is angolt, de aztán jött egy szakmai váltás, és fordítani kezdtem. Amikor már nem tanítottam, hiányozni kezdett az, hogy emberekkel foglalkozzam. Az irodalom pedig a másik dolog, amit nagyon szeretek, így ezt a kettőt próbáltam ötvözni: az emberekkel és az irodalmi szövegekkel való foglalkozást. Valahogy ebből a két területből alakult ki ez az egyveleg.

T. A.: És mindezt egyedül koordinálod? Te magad végzed a szervezést?

R. P.: Igen, ezt egyedül csinálom.

T. A.: Ennek nyilván megvannak az előnyei és a hátrányai is. Van esetleg olyasvalami, ami nehézséget okoz a szervezés során?

R. P.: Talán az, hogy ezt az eseményt minden hónapban két helyen tartom meg, Szentendrén és Budapesten, és Szentendrén nehezebb embereket toborozni. Ez egy kisebb város, nehezebb kimozdítani az embereket. Ide általában az ismerőseim jönnek el, akiknek nagyon hálás vagyok ezért. Talán ez az egyetlen nehézség, amivel szembesültem. Budapesten ez szerencsére nem gond: itt könnyebben lehet találni ilyen beállítottságú embereket, jobban lehet hirdetni, és akinek sikerül felkelteni az érdeklődését, az eljön a programra.

T. A.: Ezeket az alkalmakat állandó helyszíneken tartjátok?

R. P.: Igen. Szentendrén egy nagyon hangulatos kávézóban, a Folt kávézóban szoktunk találkozni. Egyébként a kávézó mint helyszín egy alapötlet volt, mert az ilyen helyeken oldottabb a hangulat, mint például egy könyvtárban. Itt lehet sört inni, kávézgatni, beszélgetni. Ez így egész más. Budapesten pedig egy kis közösségi helyiségben találkozunk, ami olyan szempontból jó, hogy ott csak mi vagyunk, és nincs háttérzaj.

T. A.: És mi volna ezeknek a találkozóknak a célja? Az olvasásnépszerűsítés vagy inkább a már ismert olvasmányok közös feldolgozása?

R. P.: Kezdettől fogva alapelvem, hogy soha nem várok előolvasást, tehát nem adok úgymond házi feladatot, hiszen az a célom, hogy az is élvezni tudja a programot, aki úgy jön el, hogy semmit nem tud a szerzőről. Tehát talán van ennek olvasás- vagy szerzőnépszerűsítő hatása is, de alapvetően azt tapasztaltam, hogy aki ide eljön, az már eleve szeret olvasni. Olyasvalakit nem nagyon tudok bevonzani, aki ezzel szemben nagyon elutasító: ez nem irodalomfakt, ide nem kötelező eljönni.

T. A.: Ebből az is következhet, hogy a Booktion! a szokásos, tanulmányi jellegű alkalmakhoz képest valami mással kecsegtet. Mit gondolsz, miben tud többet nyújtani az általatok képviselt közösségi olvasmányfeldolgozás, mint a magányos olvasás?

R. P.: Talán abban, hogy ide sokféle helyről sokféle ember ellátogat, így a véleményeik is nagyon különbözőek, és olykor egész jó kis viták alakulnak ki az eltérő megközelítések nyomán. A vita, a szempontok ütköztetése, egy másik nézőpont megismerése mindig jó.

T. A.: És mi alapján választod ki az egyes események témáját? Ez közösségi szinten történik?

R. P.: Nem, ebben többnyire diktatórikus vagyok. Eleinte a kedvenc olvasmányaimra fókuszáltam. A legelső alkalom témájául például Örkény Egyperceseit választottam, mert ezeket egyrészt nagyon szeretem, másrészt pedig kiváló alapot nyújtanak egy ilyen beszélgetéshez. Érdekes egyébként, hogy én kezdetben inkább klasszikus irodalommal, klasszikus szövegekkel foglalkoztam, mert ezekről biztosan tudtam, hogy jók.

T. A.: Klasszikus irodalom alatt itt a klasszikus értelemben vett szépirodalmat érted?

R. P.: Igen, ez talán így pontosabb. Aztán egy idő után rájöttem, hogy jó, ha zsánerirodalommal is foglalkozunk, tehát szórakoztató jellegű, sci-fi, fantasy műfajú szövegekkel, de ezekből is inkább a klasszikusabbakat veszem elő, mert ezekre jobban jönnek az emberek, és könnyebben meg tudják őket közelíteni. Volt például Sherlock Holmes-alkalom és Tolkien-est is. Ezek szintén nagy kedvenceim, viszont megvan az a sajátosságuk, hogy egy kicsit kijjebb visznek a szépirodalomból.

T. A.: Tehát vannak az irodalomnak olyan részterületei, amelyek alkalmasabbak az efféle rendhagyó feldolgozásra? Szoktatok például versekkel foglalkozni?

R. P.: Én azt hiszem, hogy minden részterületen vannak erre alkalmas, jó szövegek. Verseket is szoktam hozni, ez azért jó, mert ezek rövid szövegek, és nekem is könnyebb készülni velük. De az is előfordult már, hogy egy dráma került a középpontba. Szeretnék minél színesebb válogatást adni, törekszem a változatosságra.

T. A.: Mindaz, amit itt elmondtál, eléggé unikálisnak tűnik, de cáfolj meg, ha tévedek. Tudsz esetleg olyan hazai vagy külföldi kezdeményezésről, amely hasonló elven működik?

R. P.: Pontosan olyan esemény, mint a Booktion! biztos, hogy nincs még egy, hisz ez egyedi „találmányom”. De hasonló szellemiségben született kezdeményezések biztosan vannak. A már említett biblioterápia annyiban hasonlít a Booktion!-höz, hogy nem irodalmi-esztétikai szempontok segítségével közelít a szövegekhez, hanem inkább a személyes, közösségi jelleget erősíti. De ötletet merítettem például különféle kreatív írásgyakorlatokból is.

T. A.: Ezek szerint a hangsúlyt te is a közös élményekre helyezed. Szerinted mi a Booktion!: egy közösséggé szerveződött csoport vagy inkább egy nyitott eseménysorozat?

R. P.: Inkább az utóbbi. Természetes módon kialakult ugyan egy kemény mag, de mindig vannak újonnan érkezők is. A témakörök nem épülnek egymásra, ez nem olyan, mint egy tanfolyam. Lehet jönni bármikor, lehet csatlakozni.

T. A.: Körvonalazódik már a következő alkalom? Milyen témával készülsz?

R. P.: A következő alkalom már lezajlott Szentendrén, és most épp egy érdekesebb kísérletről van szó: ez az első eset, hogy megkértem a résztvevőket, hozzanak ők szöveget egy adott témához kapcsolódóan, ami a „meglepetés”. Ezek után azonban visszatérünk a jól bevált „nincs házi feladat” szokáshoz, és Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe fog terítékre kerülni.

Fotó: Rudolf Panka