Évjárat (6) – Három lépéssel hátrébb

2015 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Pethő Anita írását közöljük.

A Critérium du Dauphine tavaly végre nem esett egybe az Ünnepi Könyvhéttel. Sajnálatos módon évek óta nem láttam belőle szinte semmit az egész napos, néha késő estig tartó ide-oda rohanás (v.ö.: „száguldó riporter”), majd a rendszerint hajnalra, kora reggelre időzített cikkírás miatt. Egyszerűen nem maradt rá energiám.

A laikusok szerint persze nem is igen kell hozzá, hisz miféle különös koncentrációt igényelne az, ha ott bambulsz képernyő előtt ülve, miközben kétszáz fiatal férfi órákon át csak teker, csak teker, csak teker. Ám aki végignéz legalább egyszer egy háromhetes körversenyt, könnyen rájöhet, tulajdonképpen mégiscsak azt követi, ahogyan történetek sokasága kibomlik egymásból. Nem véletlen, hogy szakírók szívesen élnek olyan hasonlatokkal, miszerint egy egynapos verseny olyan, mint egy thriller, a többszakaszos pedig mint egy szappanopera. Csakhogy itt – teszem ezt már én hozzá – elég gyakran tanúi lehetünk a szereplők jellemfejlődésének is.

A Dauphine a Tour de France főpróbája. (Lám, megint egy művészetek világából kölcsönvett szó!) Felkészülési verseny van több is, vele egy időben is, ám ez a legfontosabb a szezon legnagyobb megmérettetése előtt. A szervező cég ugyanaz, s akad, mikor egy-egy szakasz pontosan megegyezik a Tour majdani szakaszainak egyikével. Ha úgy vesszük, itt kezdődik a pszichológiai hadviselés, aki ez a versenyt megnyeri, lélektani előnyt szerez és nem ritkán sikerül is ezzel élnie. Szóval, aki komolyan kíván foglalkozni az országúti kerékpársporttal, nem igazán hanyagolhatja el ezt az esemény sem.

Márpedig 2015-ben a sportág közel húsz évnyi figyelemmel követése és ebből hat év intenzív blogolás után egy teljesen más szinten kezdtem foglalkozni a kerékpározással, mikor májusban megírtam első cikkeimet egy szakportálnak. Hirtelen jött lehetőség, épp a legjobb pillanatban. Még talán szimbolikusnak is mondható az a ritmusváltás a sorstól, ahogy egyik kedd este még a Vallai Kertben ülök, mint a JAK Kötet előttiek sorozat – amit továbbra is javaslom, érdemes Kötet nélküliekre átkeresztelni, sok kínos félreértést meg lehetne ezzel spórolni az érintetteknek – aktuális főszereplője, aztán szokásos prae.hu szerki a Jedermannban, hogy másnap délután épp ugyanott üljek le megbeszélni teendőimet a Bikemag.hu főszerkesztőjével.

Ritmusváltás – akár lehetne számomra ez is az elmúlt év szava. Ha azt mondtam korábban, hogy azért vonz tudósítani mind a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, mind az Ünnepi Könyvhét eseményeiről, mert végre egy olyan fordulatszámon lehet sorozatban cikkeket írni, amit nem hagynék ki a világért sem, hát most megkaptam a magamét. Meg kellett tanulnom, bele kellett rázódnom, hogy egy kerékpárversenyről szóló összefoglaló esetén hogyan mehet mindez még gyorsabban és hatékonyabban.

Sokkal pontosabbnak érzem azonban, ha a perspektívaváltást teszem meg központi mozzanatként. Azt a belső késztetést, ami már jó ideje érlelődött bennem, hogy valahogy másként kellene szólni irodalomról, mint eddig tettem. Mert bármennyire is a minél szélesebb olvasóközönség elérése volt számomra mindig is az elsődleges cél, itt-ott azért időről-időre nyilvánvalóvá vált, hogy ehhez képest még mindig túlságosan „belülről” közvetítettem. A változtatás igénye pedig épp a Könyvhétre ért be bennem.

Ráadásul abból a nézőpontból, amiből a korábbi évekből ráláttam, egyre nehezebben volt kezelhető újságíróként az a disszonancia, amit az eseménnyel kapcsolatos két eltérő vélekedés eredményez – tudniillik, hogy nagyon mást jelent azok számára, akikről közvetítek és megint mást, akiknek közvetítek erről. Az egyiknek ünnep, buli (nem csak a szombat esti kollektív berúgás miatt), mintha a program közel egy évszázad kitalált mottójának – egyszer egy évben lehessen találkozni az ingujjban mutatkozó alkotókkal, Istenkém, hányszor és hányszor változtak azóta a társadalmi viszonyok, vesztette el jelentőségét ez az ingujjban mutatkozás – eltorzult változata válna valóra: egyszer egy évben megengedjük, hogy közelről megnézd, kivisszük a legnagyobb térre, hogy lássa mindenki, aki csak arra jár, hogyan ünnepeljük magunkat. Miközben a másik fél számára ez a rendezvénysorozat kis túlzással csak egy az egymás után következő kirakodóvásárok sorában. A múlt hónapban is volt, a következőben is lesz. Könyvek, ásványok, kézműves sajtok, levendulaszappanok vagy ajándéknak való vicces bigyók, hát végül is nem tökmindegy?

Ezt a kettőt újságíró-irodalmárként megkísérelni összeegyeztetni már évek óta olyannak hatott, mintha egy szakadék felett állnál, egyik lábaddal egyik, másikkal a másik oldalon. Veszélyes mutatvány, írástudóként az a tétje, hogy sem itt, sem ott nem értenek meg igazán, s akkor bármi, amit el szeretnél mondani, tovább szeretnél adni a cikkeiddel, nem más, mint értelmetlen, felesleges idő- és energiapocsékolás. Már pedig ez igencsak nagy luxus, ha épp úgy döntesz, mostantól nem csak az irodalom, de egy sportág eseményeinek követését és közvetítését is komolyan veszed.

Ha három lépéssel hátrébb lépsz – méghozzá értelemszerűen a szakma felől az olvasóközönség felé -, azonban máris sokat tisztul a kép. Ha azt tekinted viszonyítási pontnak egy esti budapesti irodalmi programról szóló beszámoló írásakor, hogy délután még egy több száz kilométerrel távolabbi eseménysort foglaltál össze olyan emberek főszereplésével, akikkel soha, egyszer sem találkoztál személyesen, olyan emberek számára, akiket szintén nem ismersz személyesen, mindjárt más helyre kerülnek a hangsúlyok. Pontosan oda, ahova kell, hogy újult erővel és hittel megint azt érezzem, ez az, így kell, így akarok beszélni a kortárs irodalomról. Mert számomra egyedül csak így van értelme.

Szóval tavaly kimaradt a Könyvhét, vagyis pontosabban a Vörösmarty téri vircsaft, és nem érzem úgy, hogy bármi igazán lényegesről is lemaradtam volna. Hogy valaki ezt tekinti az év leginkább említésre méltó mozzanatának, abból pedig mindenki levonhatja – saját pozíciója, nézőpontja, világlátása ls habitusa szerint – a maga tanulságát.

A Critérium du Dauphine egyébként idén nagyon jó kis versenyt hozott, drámai végjátékkal, tragikus hősökkel, szoros végeredménnyel (bár a Tour de France győzelemért vívott harc lett volna ennyire szoros!), izgalmas lejtmenetekkel és egész jó kis sztorikkal. Mert például itt lehetett először arról írni, hogy az előző évi Tour győztes Vincenzo Nibali ugyan együtt tekert a mezőnnyel, de mintha egy párhuzamos univerzumban létezett volna, ügyet sem vetve rá, egyébként hogy zajlik a verseny. Néha megrázta magát, akkor nyert egy szakaszt. A Touron peche is volt, hamar összegyűlt egy tetemes időhátrány, azért a végén visszamászott az élmezőnybe. A Vueltán egy sunyi csalás miatt kizárták, de végül nem is térhetett volna vissza másként, mint azzal az eszement versenyzéssel a Giro di Lombardián.

Talán neki is csak meg kellett tennie a maga három lépését hátra.

Pethő Anita

(kapcsolódó szövegek:

2015:

Évjárat (1) – Félelem és reszketés az üvegházban

Évjárat (2) – Azóta

Évjárat (3) – Színházkritika-sablon 2016

Évjárat (4) – Ha a vesztes nem te

Évjárat (5) – Megállíthatatlanul

2014:

Évjárat (1) – Ideje annak

Évjárat (2) – Szőkeév