Nyüzüge lecsukta a szemét és erősen vakarózott. Elmosolyodott, mint egy gyerek álmában. Arra gondolt, hogy ha végre jön, biztos gyönyörű lesz. – Hyross Ferenc írja az Apokrif naplóját.
Állj hátrébb, kilóg a segged, mondta a gesztenyefa alatt heverő férfi. A tied is kilóg, hájas, mégse rinyálunk. Biztos erre fog jönni? Kérdezte a harmadik. Erre fog, Nyüzüge, úgyhogy fogd be. Nyüzüge nem válaszolt, megpróbált még jobban a falhoz simulni és uralkodni a rángásain. A sárga lámpafényben hármójukból csak a szokott helyén, a gesztenyefa alatt fekvő férfi volt látható, bár nagyobb mérete ellenére ő is szinte elveszett a szemétkupacban, ami lényegében otthonául szolgált. A másik kettő teljesen eltünt a lépcső két oldala melletti sötétségben. Kopasz, Hájas és Nyüzüge – az egyszerűség kedvéért. Légyszi, mondjátok el, mondjátok el újra, légyszi. Fogd már be, mondta Kopasz, hirtelen dühvel. Egy pillanatra kilépett az árnyékból és gyors mozdulattal gyomron öklözte bűntárs-jelöltjét. Az csendben felsírt és anélkül, hogy háta elvált volna a faltól, leguggolt és halkan nyüszített. Pár perccel később felállt, pulóverének ujját öklére húzva megdörgölte arcát. Letörölte a kifolyt taknyot és könnyeket. Húzd ki magad, utasította Kopasz, és ne rángatózz már, az istenért. Miért nem jön, dagadt? Majd jön, még van ideje, Hájas elővette ócska, pánt nélküli karóráját és leolvasta a satnyán foszforeszkáló számokat, alig múlt tíz. A hold előbújt a felhők közül, aztán eltűnt, mint egy petricsészét vizsgáló zavart tekinet. Nyüzüge arra gondolt, hogy lehetne minden könnyebb. Meg arra, hogy a többiek elmondhatnák újra, mert nagyon izgul, hogy elrontja. Egyszer írnia kellett egy darabot, akkor azért izgult, mert félt, hogy senkinek se fog tetszeni, aztán egyszer meg szerepelnie kellett egy másikban, akkor is félt, el is rontotta, de nem lett baj, viszont Kopasz biztos megverné, ha most ezt is elrontaná. Ilyen körülmények között, ismételte magában Hájas szavait, ilyen körülmények között nem szabad hibázni. Ilyen körülmények között, mantrázta tovább, mi vagyunk az áldozatok. Kopasz, jön valaki, de ez nem az, jelezte a lépcső tetejéről Hájas. Ő, mint az akció értelmi szerzője, jól eltervezett mindent. Partnereket nem volt nehéz találnia, Nyüzügét régóta ismerte, egy ideig csövezett vele együtt a folyó túloldalán, bár egyszer dühében úgy megverte, hogy valami arra járó kamasz mentőt hívott érte és el is vitték. Kopasz új volt, nemrég érkezett a városba és nem volt hova mennie. Fiatal volt, szálkás és gyors. Télen nem nagyon kap munkát, de amúgy sem adnak neki szívesen. Mióta legutóbb kiengedték nem is keresett. Egy középkorú, jól öltözött férfi sétált el a gesztenyefa mellett, Hájas csak feküdt, midig ott szokott, a rendeszeresen arra járók már megszokták. Nyüzüge, amikor Hájas jelzett neki, pánikolni kezdett, cigit keresett a zsebében, nem talált, hát letérdelt és elkezdett az ágak között valami hasonló után kutakodni. Kopasz előrébb ment a templom parkolójáig, gondolta sétál egy kört, mintha csak épp arra járna. Amikor a férfi leért a lépcső aljához és meglátta a szakadt, nyúlánk férfit a földön görnyedni megpróbálta kikerülni. Nyüzüge megijedt és mivel jobb nem jutott eszébe rákiáltott, hogy adjon neki egy cigit. A férfi rákapcsolt, nem futott, de határozott léptekkel átvágott a parkolón, anélkül, hogy egyáltalán Nyüzügére nézett volna. Ahogy elment Kopasz visszajött, két kezét a tarkóján összekulcsolva, szájában felfelé álló csikkel, álla enyhén előretolva. Na, mi van nyomi, ha, kérdezte, kelj fel, azt kapd már össze magad, mert megrúglak. Tenyerével megpaskolta Nyüzüge arcát, majd visszabújt a sötétbe a lépcső túloldalán. És akkor, hogy lesz? Elosztjuk vagy mi? Dehogy, minek tököljünk, letudjuk, itt helyben. Ha még el is kéne mennünk vagy várni amíg tisztázzuk a részeket, éhen is halnék. Csak jöjjön már. Jóvan, dagikám, ahogy gondolod, kurva éhes vagyok az kurvaszent. Te meg ne mocorogj már, felkötlek, ha mégegyszer megmozdulsz. Hájas amúgy már napok óta erre készült, sőt talán már hetek óta, csak akkor még nem tudta. A nő egy-két hónapja járt arra haza, minden este tíz és tizenegy között. Alacsony volt és formás, vállközépig érő fekete hajjal. Mindig visszaköszönt, bár se pénzt, se cigarettát nem adott. Először egyedül akarta végrehajtani a tervet, de rájött, hogy nem tudná kivitelezni, a nővel még elbírna, de ha elfutna, utolérni esélye se lenne. Először arra gondolt, hogy ha majd a nő elhalad mellette, és pont lépne le a lépcsőn, megragadja a bokáját és kirántja a lábát alóla. Így valószínűleg az előrebukik és a homloka nekicsattan a kőlépcsőfok élének. Persze ehhez nagyon sok szerencse kellett volna, ő pedig sosem érezte magát igazán szerencsésnek. Kedvenc beszédtémája is ez volt. Ha nem esik el, elfut, neki meg a lába dagadt, szederlila és vérzik, esélytelen, hogy fusson. Éhes is, ereje sincs. Viszont, ha valaki lent elállja az útját, nem megy sehova. Ezért kell Kopasz. Akkor megáll, talán megfordul, viszont addigra már mindegy, ott fog állni mögötte, csak lök rajta egyet és az vagy tarkóval, vagy arccal indul meg ívesen lefelé. És akkor már az övé. Persze, ha valahogy mégis el tud slisszolni Kopasz mellett, majd fennakad Nyüzüge, nyurga, csápszerű karjain. Úgyis osztoznak, mert az embernek, ilyen helyzetben, amilyenben ők vannak, muszáj és így legalább biztosra megy. Lényegében így is az övé lesz. Ha már elfeküdt csak ráül és kiharapja a gégéjét.
A templom parkolójából lassan kifújta a hideg téli szél a rohadó dohány- és vizeletszagot. Nyüzüge lecsukta a szemét és erősen vakarózott. Elmosolyodott, mint egy gyerek álmában. Arra gondolt, hogy ha végre jön, biztos gyönyörű lesz.
Apokrif Online 