Évjárat (3) – Színházkritika-sablon 2016.

2015 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Hutvágner Éva írását közöljük.

Talán nincs egy éve, hogy átvettem az Apokrif színházi rovatát, és most, az újév örömére, összegezve mindazt, amit magamról és az írásról megtudtam 2015 epétől sárga évében, egy kis segítséggel szolgálnék minden, kritikusnak készülő fiatal szerző számára. Így írtam én, 2015.

Első pont. Várjunk csak, hogy is kezdjük…bementünk a színházba, átvettük a szakmai jegyet. Ha nem kaptunk szakmai jegyet, akkor, hurrá, nincs is több dolgunk, mint a hátralévő 3841 karakterben bosszúból ekézni mindent és mindenkit: szűkek a helyek, fújmiez, rágó van a székem karfáján, a mögöttem ülő köhög/megfulladt/fél órán keresztül bontja a cukorkát, ez a műsorpolitika értelmezhetetlen, a szórólapnak nem fényes a felülete, Kulka János kopaszodik, a díszlet hatásvadász, amúgy is rossz a kedvem, miféle szereposztás ez, nem ezt vártam, valahogy nem éreztem azt, amit Az ember tragédiájában húsz évvel ezelőtt, hémesen öhegszenek a színésznők, satöbbi satöbbi satöbbi.

Második pont. Ha kaptunk szakmai jegyet, és ezzel morális hurokba kerültünk, akkor másodperceket veszítve az írás megszabott másfél órás idejéből önvizsgálatot kell tartanunk. A kérdés, amit fel kell tennünk magunknak: akarunk-e bármi más miatt bosszút állni? Egy viszonylag tág skálán mozgunk, ami a rossz értelemben bosszantó előadástól odáig tart, hogy az előző héten összevesztünk a büfében a főszereplővel, mert ránk löttyintette a kávéját, tehát alaposan össze kell tapizni emlékeink harmatbimbajait, hogy megszülessen egy igen vagy nem (a talánokról később). Ha a válasz igen, akkor ugorjunk vissza az első pontra.

Harmadik pont. Ha fél napnyi távolságban már nem sikerül felidézni semmi nyugtalanítót, akkor se keseredjünk el nagyon, hiszen, mivel színházzal foglalkozunk, tehát gyakorlatilag szinte színészek vagy rendezők, mi is nagy ismerői vagyunk a test apró, rejtőzködő jelzéseinek. Mivel az előadás minden bizonnyal hagyott nyomot rajtunk, elegendő megállapítanunk, hogy a négy uralkodó testnedv közül melyik hat ránk a következő nap reggelén, kakaóscsigafogyasztás előtt. Ha a testnedvek megvizsgálására csupán az érvágás jut eszünkbe, akkor minden további önvizsgálatot kihagyva, ugorjunk az egyes pontra. Ha elég savat köpködtünk a lapra (megvan az első hét bekezdés) – akkor pár ókori szerző segítségével biztonsággal meg tudjuk állapítani, hogy a szangvinikus, a kolerikus, a melankolikus vagy netán a flegmatikus típusba sorol minket félelmeink és dühünk inkubátora, a gyomrunk. Ezt követően, már átlényegülve felismert vérmérsékletünk szerint fogalmazgassuk végig a benyomásainkat (visszaugorván az első pontra): elemezzük a társadalom problémáinak tükrében baljós hangszínben a látottakat (kolerikus); hasonlítsuk össze a színészek szerepben betöltött helyét saját egyéni, szörnyű problémáinkkal, közben sűrűn idézzük Foucault-t és Fülest (melankolikus); elmélkedjünk egy jelmez színén három oldalban, és végül eldönthetetlen véleményünket támogassuk olyan szerzőkkel, akiket senki sem olvas (flegmatikus). Szangvinikus ember nem megy kritikusnak.

Ha ez sem jött össze, és mindezek után is úgy emlékszünk, hogy nem volt annyira rossz az előadás, akkor (ötödik pont) vagy menjünk el annyiszor az előadásra, hogy észrevegyük a szövegtévesztéseket és ugorjunk vissza az első pontra, vagy (hatodik pont) alkalmazzuk a ködösítés és a pókerarc-hagyomány egy különleges vegyületét. Hosszú bölcsészképzésünk ebben nagy segítség lehet. Példa. Kezdjük valami egyszerűvel. Az állításunk az, hogy „az előadás jó”. A lényeg, hogy megtartva az állításunk magját vegyük körbe annyi betűvel, amennyivel csak lehetséges. „A Katona József Színházban, Ascher Tamás (itt felsorolhatjuk a teljes alkotógárdát, ne hagyjuk ki az öltöztetőket és a súgót sem) által 2015 telén, pontosabban december 10-én, elsőként az egy héttel azelőtt megtartott főpróba után, ám két nappal a következő, tehát második előadás előtt megtartott bemutatón, egy derűs, napfényes, téli napon, amikor a Vörösmarty térről a színházba érkezők kabátjából árad a kürtőskalácsillat (fokozható!), ám ezt a kabátot a kedves, ám szomorúszemű kabátos kisasszonynál (rejtett társadalomkritika) kellett hagyni, ezért a színház nézőtere, sajnos, nem váltotta be a karácsony előtti színházbajárás ünnepi meghatóságába vetett előzetes ígéretét (igen, igen, már tíz sor, és még semmit nem mondtunk az előadásról, a gyengébbek rég lemorzsolódtak) – mondhatni, jó volt; (igényesebbek a pontos vesszőt tegyék ki rossz helyen) ám ehhez a bizonyos százalékban (vagy általunk kreált kutatások százalékos eredményére támaszkodva) esztétikai értékítélethez hozzá tartozhat az is, amit (szabadon választott színházteoretikus) Erika Fischer-Lichte (véletlenszerű szavait idézve) fogalmazott meg: <<a színészek mozgó és nyugvó teste válik műalkotássá>>”. Értjük, hogy jön ez ide? Nem. Elfelejtettük, hogy mi az állítás? Igen. Ha jókor vágjuk el az idézettel a mondatot, akkor jelenthet jót is, rosszat is az előadásra nézve, de nincs olyan ember, aki még egyszer átfutná a mintekkel, kettőspontokkal, alá-fölé-mellérendelésekkel aláaknázott, tripla-idézetek hálójába szorított mondatot. Az idézet jó esetben úgy működik, mint egy üde, tavaszi fagy, ami kritikánk dús lombozatáról leborotválja az olvasók kukacmód rágó hadát. Ha nem vagyunk elég biztosak abban, hogy az idézet nem kapcsolódik a témánkhoz, akkor a szavak egy kevesek által ismert, esetleg kihaló nyelvre fordítva is megjelenhetnek, még jobb, ha ezt ötvözzük saját olvasmányélményeinkkel, egy ötödleges forrástól indulva az egész útvonalát végig sorolva, ami nagyjából két részre fogja osztani a kritikát: egy nevekből álló felsorolásra és néhány kötőszóra.

Mert jegyezzük meg, ha a P. Müller Péter-idézte szavakat meg is fontoljuk a Hans-Thies Lehmann-értelmezte Turner-megfogalmazással kapcsolatban; a fülünkbe csenghetnek a híres, általunk kitalált eyak esztéta szavai: A színház lényegében ’uyAqa’ts’ sALxut’L ” ami nyers fordításban annyit tesz: igen nincs, csak talán. Negatívabb értelmezésben: ugorjunk az első pontra!

Share this:

Tetszett a bejegyzés?

Kapcsolódó bejegyzések

Közzétéve: apokrifonline

4 Comments

Vélemény, hozzászólás?