Grimes: Art Angels
Grimes legújabb albuma nem csak az előadó pályáján belül fontos állomás, a zenei sajtó egyöntetűen az idei év legsikerültebb anyagai közé helyezi a kiadványt. Teljesen jogosan: az Art Angels egyszerre tesz kirándulást a vegytiszta pophangzás, illetve a kevésbé mainstream zenei világok felé, elképesztően innovatív és magas színvonalon. Ha csak egy lemezt hallgatsz meg ebből az évből, ez legyen az.
Ha hamarabb nem is, hát 2012-re jóformán minden zenerajongó megtanulhatta, kicsoda az a Claire Boucher, és miért is kell annyira figyelni rá. A Grimes név alatt alkotó, ekkortájt mindössze 24 éves, kanadai származású énekes-dalszerzőnek ekkor jelent meg a Visions című, harmadik lemeze, amely rögtön széles körű kritikai sikert ért el, és számos rangos zenei magazin évösszegző listáján képviseltette magát. A Visions az elektronikus szcéna egyik legmeghatározóbb anyaga volt, és azóta sem veszített igazán a fényéből. Az a fajta kiadvány, amely az első harmadában még energikus és rögtön magával ragadó szerzeményekkel csalogatta magához a hallgatóját, hogy az igazi arcát is megmutassa, és sötét, baljóslatú éjszakai zeneként kiteljesedve ne eresszen többé senkit. A Visions hangulata végig egyben volt, de hatásait már nehéz volna felsorolni: a jótékonynak bizonyuló amfetaminkúrán túl minden olyan előadó szóba hozható vele kapcsolatban, aki innovatívan és elkötelezetten áll hozzá a zeneszerzéshez. Így Aphex Twin vagy Burial említésén túl persze ugyanennyire igaza van azoknak a youtube-kommentelőknek, akik mai napig csak „betripezett Enyaként” hivatkoznak a dalokat a „do it yourself” elvének megfelelően egyedül rögzítő és producerelő (de még az artworköt és színpadi koreográfiát is rendszerint magára vállaló) Grimesra.
Az idei folytatást nem csak a fentiek okán vártuk annyian: az Art Angels jóval a megjelenése előtt szert tett némi mitikus felhangra: amint az interjúkon elhangzott, az új anyag, noha továbbra is maratoni hosszúságú próbák fogták közre, a szerző részéről jóval tisztább és józanabb tudatállapotban készülődött, cserébe még több hangszer felhasználásával, hegedűtől kezdve ukuleléig. A multiinstrumentalista Grimes időközben kikelt a zeneipar szexizmusa ellen is: a producerek nem igazán hitték el róla, hogy önállóan is képes megállni a helyét a dalszerzés esetében, kritikusok pedig a Visions óta sem felejtettek el lépten-nyomon megemlékezni „lányos hangjáról” és következetesen „női előadóként” hivatkoztak Boucherre – holott egyértelmű volt, hogy ezek a megfigyelések ezúttal is tökéletesen súlytalanok. Egy félkész állapotban lévő lemez is kukába került, de aztán idén novemberre csak-csak elkészült az Art Angels, rajta 14 olyan számmal, amelyek szakítanak az előzményekkel, elhagyják az éjjeli világot, közben pedig szállítják a megszokott színvonalat. Sőt.
Az új albumon a sötétebb, beborultabb futamok a háttérbe szorulnak, a helyüket pedig fura eklektikusság veszi át: a simára csiszolt, tökéletesen megalkotott, napfényes popslágerek mellett minden pillanatban szorosan ott van valami gazdagon rétegzett, legkülönfélébb helyekről merítő energikusság és lendület. Ebből a szempontból az Art Angels elődjénél jóval ambiciózusabb, és ahhoz hasonlóan egy pillanatra sem okoz csalódást. Végig nyilvánvaló, hogy Grimes egyrészt nagyon jól megtanulta és érzi, hogyan kell minden igényt kielégítő, zseniális és agyas popslágereket összerakni (a rádiók gyakorlatilag kockázat nélkül nekiállhatnának sugározni a címadón kívül a Flesh Without Bloodot, az Easily-t vagy a Pint – ezekre úgyis mindenki táncolni akar majd); másrészt a lemez egészében egy percre sem mond le az experimentálisabb, függetlenséget képviselő-hangoztató vonalról sem. A csillogó-villogó Californiát lazán váltja a hisztérikus Scream; a World Princess Part II. egy öt percre kihúzott, hipnotikus dal, valamelyik végletekig elködösített diszkó mélyéről; a Venus Fly basszusa annyira prosztó és ösztönös, hogy helyből alázza a hip-hop alapok jelentős részét; ugyanez a düh érződik a pattogós, punkosabb Kill V. Maim minden hangjából. Az Art Angels öntörvényű album lett: úgy találja meg a közönséget, hogy eszébe se jut kompromisszumokban gondolkodni, és nincs is szüksége ilyesmire.
Biztosan el kell telnie kis időnek még, hogy kifussa magát, és kiderüljön, időtálló-e Claire Boucher kompozíciója. Most úgy tűnik, nagyon működik minden: ahogy az egyik kritika megjegyezte, a lemez „a horrort a tánctérre hozza”; furcsa kettősségek váltogatják egymást háromnegyed órán keresztül, a hallgató legnagyobb megelégedésére – tökéletes zárása az évnek.
Grimes: Art Angels (49:44)
2015, 4AD
Nyéki Gábor
Apokrif Online 