Feketemosó: Bizonyosság

Nyivor kábán kinyitotta a szemét. Először nem is értette, hol van: annyi volt csak bizonyos, hogy nem az alvókosarában. Megrázta a fejét, mire finom mozgás támadt alatta. Visszatekerés az első, félöntudatlan gondolatig, ami nem is gondolat volt, csak érzet, szendergés közbeni bizonyosság, amely most úgy illant el, mint az álom és ébrenlét határán ésszerűnek tűnő képtelenségek. – Szendi Nóra írja az Apokrif naplóját.

Minden olyan magától értetődő volt. Az illat. Az erős szálú bunda, melybe az orra fúródott. A meleg, egyenletesen szuszogó test, amelyen hevert. Nyivor félálomban dorombolt. Csak leheletnyit moccantotta a fejét, fel ne ébredjen a magától értetődő másik, ám ekkor éles fájdalom hasított a homlokába.
Nyivor kábán kinyitotta a szemét. Először nem is értette, hol van: annyi volt csak bizonyos, hogy nem az alvókosarában. Megrázta a fejét, mire finom mozgás támadt alatta. Visszatekerés az első, félöntudatlan gondolatig, ami nem is gondolat volt, csak érzet, szendergés közbeni bizonyosság, amely most úgy illant el, mint az álom és ébrenlét határán ésszerűnek tűnő képtelenségek. Puppa.
– A kibagzott életbe – szisszent fel önkéntelenül Nyivor. – Elaludtunk. Elkéstem. – Valójában fogalma sem volt, mennyi lehet az idő.
Puppa készséges volt. Állandóan mosolygott, visszalopva a reggelbe egy keveset a magától értetődésből. Azt mondta, ő jól van, a reggelit is hajlandó kihagyni, de Nyivor legyintett. Idegesen, kapkodva mosakodott. Sajgott a feje. Soha többé nem akart kimozdulni otthonról, soha többé nem akart elválni a kutyától, de tulajdonképpen lehet, hogy épp az ellenkezőjét akarta, kitessékelni, bezárkózni, és bedönteni további pár üveg adrenalovkát. Macskajajra kutyaharapást szőrivel.
Legszívesebben Mufronc elé rókázott volna egy termetes szőrgalacsint, amikor a főnöke hamiskás bennfentességgel kacsingatni kezdett rá, hogy látja ám az ábrázatán, nagy kufirc lehetett az éjjel, na, ne tegye az agyát, kit szedett össze, legalább valami pedigrés cuncus?
– Egy ragdoll volt – kaffantotta oda kelletlenül, csak hogy lezárják végre a témát.
– Azok milyen pózokra képesek, apám – füttyentett elismerően Mufronc –, olyan hajlékonyak, hogy csomót tudnának kötni magukra. Egyszer két ilyen rongycirmivel…
Nyivor faképnél hagyta.
Az éjjel párosodni próbált egy kutyával. Rontott a helyzeten, ha ez egyáltalán lehetséges volt, hogy továbbra is vágyott rá.
Rendben, miután felmentek hozzá, Nyivor nem állhatta meg, bontott egy adrenalovkát: valahogy kezelni kellett a (máskülönben természetesen teljesen magától értetődő) helyzetet. Puppa hígítva kérte, különben is, úgy tűnt, inkább csak szolidaritásból iszik, úgyhogy Nyivor meg vele szolidarított, százszázalékos, rostos veréb-rigó-lével keverték az italt. Nyivor persze, testméretük különbségéből adódóan, így is csakhamar fejreállt.
Mámorosan beszélgettek. Nyalták-falták egymást. Nyivor soha, még megközelítőleg sem érzett hasonlót. Kutyanyálban úszott. Élvezte. Az éjszaka egy pontján megkísérelt rámászni Puppára. A kutya csitította, hogy ez még túl korai. Túl korai! Mintha egyáltalán lehetséges volna. Visszagondolva Nyivor keserűen mulatott.
Abban maradtak, hogy még az este találkoznak. Nyivor megkönnyebbült, amikor Puppa bölcsen azt mondta, inkább otthon alszik. Attól viszont feszengett, hogy Puppa a nyílt utcán nyalogatja a képét. Parkban andalogtak, Nyivort a bokrok takarása nyugtatta meg. Hazaérve belefetyelt egy üveg adrenalovkát. A kutyával álmodott, aki az álmában macskaméretű volt, és macskahangon nyivákolt, amikor beléhatolt.
Aztán ez ment. Ez ment már hetek óta. Puppa mindenféle dolgokat akart. Felmenni hozzá, azt bezzeg nem. Majd akkor, ha, mint fogalmazott, Nyivor biztos lesz a dolgában. Ő tud várni. Ijesztő volt az akarása, a kedves, mosolygós, tántoríthatatlan léte. Ez a szelíd erőszak. Ezek az ellentmondást nem tűrő nyelvcsapások és orral böködések a legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken. Nyivor rettegett a lebukástól, szüntelen a fejét kapkodta. Konstans módon kutyaszagot árasztott. Égnek állt a hátán a szőr, amikor a kollégái azzal kezdték ugratni, hogy biztos összeszedett valami titkárnőcskét a Siriusban.
– Holnap telihold – szólalt meg Puppa. Sárga szeme gyönyörűen fénylett.
– Aha – mondta kényszeredetten Nyivor. Egy fa tövében hűsöltek. Alkonyodott. Távolabbról fiatal, kergetőző kutyák önfeledt csaholása hallatszott.
– Nem jössz velem?
Nyivor fészkelődött. Nyalintott egy párat a mellső mancsán, aztán sietve abbahagyta, kapcsolva, hogy Puppa pontosan tudja, hogy viselkednek a zavart macskák.
– Már megígértem Nyifunak, hogy megiszunk valamit – felelte végül, kerülve Puppa tekintetét. – Tudod, milyen szerencsétlen. Még mindig nem talált munkát. Eléggé kivan.
– Nem segíthetnék neki? – kérdezte Puppa őszinte együttérzéssel, mint akinek fel sem tűnt, hogy épp megvezetik, holott nyilvánvalóan feltűnt. Ez irritálta Nyivort. Amúgy is űzött vadnak érezte magát, ezen a héten alig aludt valamit.
– Nem! – vágta rá idegesen, szinte felcsattanva. – Hogy segíthetnél? – mérsékelte kissé a hangját. – Retteg a kutyáktól. – Eszébe jutott a kinevezése napja és a részeg Nyifu, amint azt bizonygatja, hogy a kutyáknál fog munkát keresni. Persze ebből sem lett semmi. Nyifu olcsó, galambaprólékból meg mindenféle gyanús összetevőkből kotyvasztott, némi eufemizmussal „vegyes kevertnek” nevezett bajuszszaggatókra verte el a végkielégítését, és állandóan Nyivornál kuncsorgott. Odáig jutott, hogy – miután délutánonként eredménytelenül próbálta felmiákolni, hiszen Nyivor többnyire éjjel ért haza – húgyüzeneteket hagyott az ajtaja mellett, sőt a Dorombónusz-iroda előtt ácsingózott, már napközben kissé kapatosan, hátha sikerül elcsípnie: exkollégái, ha belébotlottak, tüntetően keresztülnéztek rajta. Nyivor egyszer ráförmedt, hogy igazán lehetne jobb dolga, mint egykori munkahelye előtt szédelegni, amit rögtön meg is bánt, mert nem Nyifura haragudott, Nyifu csak afféle ráadás volt, hanem Puppára, aki újabban, ha épp korábban végzett Nyivornál, szintén fel-felbukkant az épülettől nem messze, mondván, aggodalomra semmi ok, kerüli a feltűnést, de annyira várja a találkozásukat, hogy nem bír magával, leküzdhetetlen késztetést érez, hogy idejöjjön.
Kerüli a feltűnést. Mégis hogy kerüli a feltűnést egy jókora, fekete kutya Felisztrádia kellős közepén?
Ez így nem mehet tovább.
– Miért ne mehetne? – kérdezte szelíden Puppa. Ezek szerint hangosan gondolkodott. Szorongó, bűntudatos pillantást vetett a kutyára, mint akit tetten értek. – Addig bujkálunk, amíg úgy nem érzed, hogy már nincs rá szükség.
Nyivor lecsüggesztett fejjel hallgatott.
– Gyere el holnap a vonításra. Hidd el, sokat fog segíteni.
Nyivor megrázta a fejét.
– Majd talán legközelebb. Még emésztenem kell. Sokmindent.
Mint mostanában mindig, aznap éjjel is leitta magát. Az üveg felénél már egészen rózsásan látta a helyzetet: mire végzett vele, rendszerint azzal az elszánt gondolattal tántorgott alvókosarához, hogy holnaptól, lesz ami lesz, vállalja, hogy egy kutya a nője.
– Röhögtök, tetvesek? – motyogta maga elé. – Majd bekussoltok, ha meglátjátok a csajom fogait.
Szegény Puppa. Megfogadta, hogy holnap meglepi, és vele tart a vonításra. Mi lenne, ha nem aprózná el a dolgot, és egyszerűen felmondana ezen a gyűlöletes helyen?
Aztán egy pillanatig világosan látott mindent. Tudta, hogy nem megy el a vonításra. Tudta, hogy nem fog felmondani. Tudta, hogy a holnap épp nem alkalmas efféle dolgokra. A holnap nem. És a holnapután sem. És talán még az azután következő nap sem. Mégis valami áldott nyugalom szállta meg. Mert azt is tudta, egyszerre olyan magától értetődő lett, mint az az első reggel, mielőtt járatni kezdte volna az agyát, hogy lesz egy ilyen nap. Hogy valahol, az idő folyásán kívül, mint vízből kinyúló szikla, már létezik is. Ezzel a bizonyossággal aludt el.