Feketemosó: Leszámolás!

Rájöttem, hogy a legnagyobb felfedezésem az, hogy az egész tudomány értelmetlen. Azonban mire ezt beláttam, már kiépítettem egy csúcsminőségű laboratóriumot, ahol olyan fegyvereket gyártok és olyan szörnyeket növesztek, amilyeneket csak akarok. Aztán meg nincsenek illúzióim a rovarokkal kapcsolatban sem. Üresfejű népség. Még az előző humanoid széria is jobb volt. Ezért gondoltam, rendezek egy gyors takarodót, aztán átveszem az uralmat a világ felett. – Kerber Balázs írja az Apokrif naplóját.

LESZÁMOLÁS!

A színes gombokkal és karokkal telezsúfolt irányítópult mögül egy kaján hang csendült:
– Nos, halljam az érveket!
Ruggarthnak mindez kicsit gyors volt. Előbb a maffiózó és gorillái, aztán a hangszóróból előtörő baljós közlés, majd a semmiből egy cincér, akitől még a maffia is fél, aztán át Rammlinon az éjszakában, pletykák egy őrült tudósról, és most…
Az őrült tudós elegáns öltönyben üldögélt előttük, és épp a hatalmas érintőképernyőn birizgált valamit.
– Most indítja a támadást! – suttogta ijedten a cincér társa, aki a kávézóban várt rájuk.
Mindannyian ott álltak egy mélyen a föld alatt húzódó főhadiszállás parancsnoki termében. A cincér idegesen lóbálta antenna méretű csápjait, Swaprock a futurisztikus műszerfalat vizsgálgatta.
– Csak befejeztem a játékot. – vigyorgott a kelleténél idétlenebbül Roger. – Egyébként felhívnám a figyelmét arra, hogy a hangyászsün egy élőlény, vagyis nem lehet géppel irányítani.
– Azt hittem, maga erre is képes. – humorizált erőltetetten a cincér.
– Hát most, hogy mondja, közel járok hozzá. De jelenleg csak az idomításra és a különböző szagingerekre támaszkodhatok.
– Szóval ott tartottunk, hogy… – próbálta Swaprock mederben tartani a beszélgetést.
– Na, igen! – kurjantotta a tudós. – Miért is ne pusztítsam el a rovartársadalmat?
A csapat egy pillanatra elhallgatott. Tényleg, mire is kéne hivatkozni?
– Ja, szolgálati közlemény. Ha fajunk jövőjéről vagy a szeretetről és a könyörületről kezdenének szónokolni, az élőlény irányt változtat, és először magukat fogja felfalni. – Roger elégedetten dőlt hátra székében.
A hosszú csendet végül Swaprock törte meg:
– Oké, Önnek nincs oka nem elpusztítani a városokat. De mi az oka arra, hogy megtegye?
– Nos, a pályafutásomat azzal kezdtem, hogy különböző képleteket találtam ki, és bátran mondhatom, hogy az univerzumnak nem maradt titka előttem. A fizika végső határaihoz érkezett, innentől már az egész tudomány csak favágás, ha engem kérdez.
– Ezt mondták már…
– Igen, de nekem most igazam van. Ezután megpróbáltam ismereteimet átadni, de a legtöbben egy szót se értettek abból, amit mondok. Mondanom sem kell, ez egy ideig kaján örömmel töltött el, de aztán unalmassá vált, és ott is hagytam a zenói egyetemet. Írtam könyveket is. Az egyiket egy kedves tanítványom ‒ itt Roger nehezen fojtotta vissza a röhögést ‒ talán még ma is olvassa. Aztán arra gondoltam, mi lenne, ha találmányok formájában hasznosítanám a felfedezéseimet…
– Na, ne olyan gyorsan! – vágott közbe a cincér. – Már a műveiben is…
– Igen, már ott is említettem, hogy jobb lenne, ha ez az egész hóbelevanc, úgy ahogy van, elpusztulna, de akkor még csak játszottam a gondolattal. Végül is eggyel több vagy kevesebb, eleve halálraítélt civilizáció az űr sötétjében, nem mindegy? Egyébként, visszatérve a találmányokra, az űrutazás sokáig érdekelt. Az előttünk a Földön élő emberi civilizáció… ‒ a csapaton hideg borzongás futott végig ‒ egész sokra vitte, de a galaktikus távolságokat ők sem tudták legyőzni. Így kénytelen voltam magam megoldani a problémát.
– Maga képes galaktikus utazásokat tenni? – Swaprock egy percre még arról is elfeledkezett, hogy tulajdonképpen miért vannak itt.
– Igen. Nos, a legújabb fizika azt mondja, hogy ha nem tudod áthidalni a teret, akkor uralnod kell. Vagyis, ha nem vagy képes eljutni a szomszéd galaxisba, akkor olyan nagy űrhajót kell építened, ami elér odáig.
– És maga megépítette? – kérdezte Swaprock kicsit lelombozva.
– Elkezdtem, de igazság szerint elment tőle a kedvem, mert közben egy sokkal jelentősebb felfedezésre jutottam.
– Mégpedig? – Swaprock egy kis megkönnyebbülést érzett. Talán mégsem olyan hatásos az a hangyászsün…
– Arra, hogy felesleges kutatni idegen bolygók és idegen civilizációk után. Nyilvánvaló, hogy nem vagyunk egyedül, de ha a többiek annyival fejlettebbek volnának, már rég megtaláltak volna minket. Így az egész időpocsékolás, hiszen úgysem tanulhatunk tőlük semmit. Szokták azt is mondogatni, hogy egy idegen faj, egy idegen kultúra nyilván nagyon másképp működik, mint a miénk. Lehet. De az ellenkezője is éppúgy igaz lehet. Szerintem ugyanolyan két lábon járó, csápokat lóbáló, szerencsétlen alakok, mint mi. Maximum nem értenénk a nyelvüket, és persze nem tudnánk, melyik utcán kell lefordulni az étteremhez. Elvégre abból, hogy több millió fényévre élnek, még nem következik szükségszerűen, hogy nagyon mások. És miért alakult volna ott annyira másképp az evolúció? Talán a miénk egy különleges bolygó? Vagy az övéjük különleges? És miért lennének annyival intelligensebbek? Én nem vagyok eléggé intelligens? Vagy talán bölcsebbek? Jó vicc!
– Na, jó, jó! – mondta dühösen a cincér. – De mindebből hogy következik, hogy el kell pusztítani a rovartársadalmat egy hangyászsünnel?
– Rájöttem, hogy a legnagyobb felfedezésem az, hogy az egész tudomány értelmetlen. Azonban mire ezt beláttam, már kiépítettem egy csúcsminőségű laboratóriumot, ahol olyan fegyvereket gyártok és olyan szörnyeket növesztek, amilyeneket csak akarok. Aztán meg nincsenek illúzióim a rovarokkal kapcsolatban sem. Üresfejű népség. Még az előző humanoid széria is jobb volt. Ezért gondoltam, rendezek egy gyors takarodót, aztán átveszem az uralmat a világ felett.
– De várjunk csak! Most megfogtam, öregem! – kiáltotta Swaprock.
– He?
– Tulajdonképpen az egész kis beszámolója arról árulkodik, hogy maga borzasztóan unatkozik. De belegondolt abba, hogy milyen unalmas egy kihalt világ felett uralkodni?
– De kin is uralkodna, ha már mindenki meghalt? – sietett a barátja segítségére Ruggarth. – Vagy a magány kell? Úgy látom, eddig is egyedül élt.
Roger egy pillanatra meghökkent.
– Na. – mondta győzedelmesen Swaprock. – Két diadalmas okfejtés között majd erről is elmélkedjen egy keveset!
Ebben a pillanatban kiderült, hogy a professzor háta mögötti szürke fal valójában egy óriási képernyő, mert megjelent rajta a szürke ég és a veszedelmesen ébredező, tüskés hangyászsün képe. Roger felocsúdott a révületéből, és megpördült.
– Látják? – kérdezte lelkesen. – Indul az én picinyem!
Ekkor nem várt dolog történt. A képernyő sarkában megjelent egy pirosan villogó DANGER felirat, és a kamera villámgyorsan a hangyászsün fejéhez közelített. Ruggarth majdnem elájult rémületében a mohón lapuló szemek láttán. A képen valami pici, zümmögő objektum tűnt fel, és szikrázó tartalmát belelövellte az egyre elevenebb állatba.
– Nézd csak, mire nem képesek a hatóságok! – gúnyolódott Roger. – Én még ennyit sem vártam volna tőlük. Meg se kottyan az, picim!
A hangyászsün szeme azonban kérlelhetetlenül lecsukódott, majd az állat vackolódni kezdett, és álomba merült. Mindenki megdermedt. A csapat nem tudta, hogy a rovarok megmenekülésének örüljön-e, vagy Roger várható dühkitörésétől féljen. De meglepetésükre az őrült tudós nevetni kezdett:
– Pillplex tabletta és levendulás tea! Zseniális! Az egyetlen kombináció, amire nem gondoltam. Úgy látszik, Pricky mégsem olvasta hiába a könyvem!
Swaprock értetlenül nézte a vidám professzort, és arra gondolt, hogy főgonosz még sosem örült ennyire a vereségének.
– Tudják, mit? – fordult hátra hirtelen Roger. – Gondolkoztam azon, amit mondtak. Végtére is a világuralom éppúgy értelmetlen, mint az űrutazás! Visszaterelem a hangyászsünt az alagútjába! Elkísérnek?
– Gondolja, hogy ez lehetséges? – fontoskodott a cincér.
– Persze, hiszen az én teremtményem!
– Nem kéne hagyni inkább, hogy aludjon? – szólt közbe Ruggarth.
– Egy idő után azért felébred. Na, mire várunk? Nyomás!

Folytatása következik!