Viszont tudni, és mint a terveket, be is tartani, mit kell elhagyni és mit kell továbbvinni, mi az, aminek csak a puszta létezéséért, a létezés egyszerű kivívásáért jár köszönet, többért nem, bár az, hogy én létezem, mi létezünk, abban az értelemben, ahogyan egy ágaitól csupasz törzs tud létezni, azért mégiscsak köszönet jár, a többit már el lehet rontani: a felelősség, a számítások, stratégiák, világkép. – Mizsur Dániel írja az Apokrif naplóját.
Ha valaki, én, te, vagy a közös sors, közös nyelv vagy neadjisten a közös haza okán akár mi így együtt sétálni indulnánk valamikor, mert remélem, remélnénk, hogy van még elég ok, indulat és egyáltalán: közös cél – hogy egy késő őszi, de meglepően meleg nap délutánján elhagyjuk lakóhelyünk és elcseréljük az unott vasárnap biztos kártyáját valami másra, egy közös cél hajtotta útra, odahagyva a mögöttem, mögöttünk magasodó porfelleget, mert nem látni át a folyó túloldalára, én biztos ezt a várost, ezt az utcát, és belőle ezt a házat választanám. Persze minden kútnak máshol nyílik a szája, és minden kút másmilyen mély, de rövidesen úgyis egyetlen helyre szűkül, szűkülhet majd minden, mert több nem is lehet, és ebből kifolyólag több nem is lehetséges. Elég lehetne akár egy kert, tervezgetni bele ezt-azt, de a terveket be is tartani, nem elfelejteni, múljon el akár több évszak is, a terv még mindig ott van nem is oly hátul a fejemben, a fejünkben, mert van esély, vannak esélyek is. Ide egy kövezett utat gondoltam, ezt a fát ki, hogy csillagokra lehessen látni, holt állatokra az égen, a húsz éves téglákat valahogy használni, beépíteni, nem eldobni, és a régi kisház alapjáról, ami ma egy lugas alja, nem elfeledkezni. Viszont tudni, és mint a terveket, be is tartani, mit kell elhagyni és mit kell továbbvinni, mi az, aminek csak a puszta létezéséért, a létezés egyszerű kivívásáért jár köszönet, többért nem, bár az, hogy én létezem, mi létezünk, abban az értelemben, ahogyan egy ágaitól csupasz törzs tud létezni, azért mégiscsak köszönet jár, a többit már el lehet rontani: a felelősség, a számítások, stratégiák, világkép. Az alkatrészeket szépen kiválogatni, kihajigálni, szép cáfolata lenne ez mindannak, amire egykor születni voltam, születni voltunk. Mert egykor úgy gondoltam, gondolhattuk akár mi is, hogy elég ez a kert, bele egy lekövezett út, egy nő, gyerek, egy család (ti! – „Fák, csillagok, állatok és kövek /szeressétek a gyermekeimet”), hogy majd matat a kezemért, hogy ne engedjem el, nem engedem el, és megkérdezi, hogy szabad-e, és persze, hogy szabad, hiszen angyalszőke vagy egy kertben, erre őszintén nevet az arcomba: az arcunkba.
Elég mindez ma is. Csak több kell immáron az eléghez is, az elegekhez, nagyobb mögöttük-alattuk az a fekete tér, amely a csalódás és a kudarc lehetőségeként egyre csak tágul, gömbölyödik, mígnem egy hajszálvékony vonalon illegve-billegve mondanom kell, mondanunk kell a lehető legnagyobb komolysággal, hogy így kellett ezt, csak ennyi lehetőség volt az eléghez. Jó gondolni rátok.
Apokrif Online 