Jobb híján cinikus (könyvkritika)

Michel Houellebecq: Behódolás, Magvető Kiadó, Budapest, 2015.

Hivatásszerűen irodalmi alkotásokkal foglalkozó emberként úgy gondolom, attól (is) jó egy regény, ha visszahat olvasója mindennapjaira, aki az olvasás élményét nem hagyhatja csak úgy otthon, nem teheti le (és félre) magával a könyvvel együtt, mert az vele tart az utcán, az emberek között is, a rutinszerű hétköznapokban.  Michel Houellebecq Behódolás című regénye azonban már franciaországi megjelenése pillanatától fogva olyan mértékben összefonódik napjaink legégetőbb (összeurópai) társadalmi problémáival, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy végeredményben mégiscsak egy szépirodalmi alkotásról, fikcióról van szó, a maga belső koherenciájával, a csak rá (és írójára) jellemző szabályszerűségeivel.

Augusztus végi nyári reggel.  A kelenföldi állomáson néhány tucat menekült várakozik a Bécsbe tartó járatra.  Férfiak jönnek-mennek, ingzsebükben a nemzetközi vonatjegyekkel, míg a nők és a gyerekek egy kupacban meghúzódnak a metrófeljáró tövében.  Az én vonatom öt perccel később fut majd be ugyanarra a vágányra, s nekem eszembe sem jut meghúzódni: térd felett végződő nyári szoknyámban, magas sarkú cipőmben rutinszerűen odatipegek, ahol a hosszú szerelvény legutolsó kocsija nagyjából meg szokott állni. Mindig így teszek, így szoktam meg.

Csendben, békében várunk. Ki-ki a saját vonatára, ki-ki a saját szokásai szerint.  Aztán bevillan Houellebecq regényéből az a jelenet, amikor a hatalomváltás után a főszereplő, François rájön, mi olyan furcsa a nők viselkedésében: eltűntek a szoknyák, mindenki nadrágban és félhosszú tunikaszerű felsőben jár. Mintha csak valami új divathóbort lenne, ami elmúlik, elfejtődik, ha jön a következő.  Pedig ez nem ilyen egyszerű, fut át az agyamon még mindig a peronon állva. Azt a kultúrát, amibe belenőttél, sokkal mélyebben viseled magadban, nem a meztelen bőrfelületen, hanem éppen hogy alatta, a zsigereidben, a reflexszerű mozdulataidban, a térhasználatod magától értetődőségében. Nem olyan könnyű attól megszabadulni, mintha csak egy ruhatípust iktatnál ki épp a ruhatáradból.

És akkor végre rájövök, mi az a nehezen megragadható kényelmetlenség a regényben.  A Behódolásban ugyanis annak ellenére, hogy az elbeszélő folyton reflektál az eseményekre, nincs igazán szó arról, hogy az európai keresztény kultúrában felnőtt emberek bármennyire is ragaszkodnának addigi szokásaikhoz, életmódjukhoz, végeredményben az identitásukhoz. Nem látni a főszereplő közvetlen közelében példát arra, hogy valaki látványosan tiltakozna az ellen, ami történik. Nem is annyira behódolásról van itt szó, sokkal inkább valamiféle belefolyás, beleolvadás köszön vissza a regény lapjairól. Vagy mintha Hamvas Béla Karneváljában olvasható maszkcsere megvalósulását látnánk, ahogyan az emberek belső konfliktusoktól mentesen váltanak identitást.

A cselekmény egyszerű: a 2022-ben megtartandó francia elnökválasztáson a Muzulmán Testvériség jelöltje Mohammed Ben Abbes (egy fiktív szervezet kitalált vezetője) szerzi meg a többséget. Egy higgadtnak és megfontoltnak tűnő reálpolitikus, aki hosszabb távon ugyan világbirodalmi álmokat (egy új, muszlim Római Birodalom létrehozását) dédelget, de tudja, hogy ehhez nem harcos, erőszakos hittérítésre van szükség, hanem sokkal mérsékeltebb, az átlagpolgárok számára fontos hétköznapi, fizikai és anyagi értelemben is értett biztonságot kell biztosítania, és egyben képesnek kell lennie az eszkalálódott társadalmi feszültségeket is feloldani. A regény lényegi része alapvetően már a választások utáni változásokról szól, s arról, ahogyan ebben az inkább józan belátásra apelláló formában iszlamizálják az intézményrendszert (elsősorban az oktatást), ezzel együtt pedig az egész társadalmat.

Ennek a nagyon gyorsan lezajló folyamatnak az ábrázolására kiváló ötlet egy olyan figurát központi alaknak megtenni, mint a magányos, megkeseredett, negyvenes éveiben járó egyetemi tanár François. Egy sor olyan életrajzi jellemzővel és jellemvonással bír, ami révén akár különcnek is lehetne tekinteni. Ám ha alaposan átgondoljuk, miféle ember is kalauzol bennünket tulajdonképpen végig az eseményeken, kénytelenek vagyunk belátni, hogy nagyon is átlagos valakiről van szó, egy tipikus tömegemberről.

Az európai regények és filmek világában a magányos férfit ‒ főleg, ha még főszereplője és elbeszélője is egy történetnek – könnyen azonosítjuk a kiváló megfigyelőképességgel bíró, intelligens, átlagon felül művelt, a világból kiábrándult, de talán épp ezért megbízható elbeszélőnek bizonyuló különc figurájával. François is egyedül él, szerelmi kapcsolatai legfeljebb néhány hónapig tartanak.  Úgy tűnik, nincsenek barátai, s szüleivel egyáltalán nem tartja a kapcsolatot. (Az a kissé talán erőltetettnek tűnő cselekményszál is, hogy a regény ideje alatt veszti el mindkettőjüket, csak arra szolgál, hogy bemutassa: a férfit különösképpen nem rázza meg egyik eset sem.) Ugyanakkor azt olvashatjuk, hogy egykori egyetemi évfolyamtársai közül szinte mindenki hasonlóan leamortizált emberi kapcsolatok között él, egyetlen egy valaki volt, aki tudatosan a hagyományos családmodellt választotta, de valószínűleg azóta az ő élete is kudarcba fulladt, és már elvált feleségétől.  Az éjszakai várost bámuló François megjegyzi, hogy egyre inkább az egyszemélyes háztartások jellemzik Párizst, s elbeszéléséből azt is megtudhatjuk, hogy gyakorlatilag már szülei sem álltak igazán közel egymáshoz, ahogyan persze őhozzá sem. Vagyis egy olyan társadalom képe rajzolódik ki Houellebecq regényében, amelynek sikerült kimaxolnia az elmagányosodás folyamatát.

François egyetemi tanár mivolta is becsapós. Valójában a közismert bölcsész sztereotípiát testesíti meg, hisz bár kiválóan veszi a humántudományos képzés által eléje állított akadályokat, de a képzési követelményeknek történő sikeres megfelelésen kívül semmi máshoz nem ért, ennek megfelelően egyetemi karrierje tulajdonképpen kényszerpálya.  Még akkor is, ha ez amúgy gondtalan középosztálybeli életet biztosít számára.  De úgy tűnik, neki ennyi épp elég is.  Ezt nem csak azzal bizonyítja, hogy nem különösebben bánkódik azért, mert (átmenetileg) kényszernyugdíjazzák, hanem az olyan gondolatmenetekkel is, hogy „de ki nem szarja le az önállóságot, ami engem illet szívfájdalom nélkül, sőt némi megkönnyebbüléssel mondtam le minden szakmai vagy intellektuális jellegű kötelezettségről, és kicsit sem irigyeltem a TGV Pro Premiere osztályán, a folyosó túlsó oldalán ülő üzletembert, akinek az arca egészen beleszürkült a szorongásba a beszélgetés során” (178.). Itt sem éppen egy kötöttségeket és konvenciókat nehezen viselő szabad szellem, inkább a minél kevesebb bonyodalommal járó életre vágyó kisember szólal meg általa.

Folyton kesereg, aggodalmaskodik és nyafog. Fél az öregségtől, betegségtől, a haláltól, vagyis teljesen hétköznapi, normális módon közelít ezekhez a jelenségekhez, még abban az értelemben is, hogy mindezt a szexuális aktivitása és annak kudarcával kapcsolatos félelmének szűrőjén keresztül teszi.  Cinizmusa csupán jobb híján cinizmus, mert közben sehol egy fikarcnyi önirónia, mindig valahogy túl komolyan veszi önmagát, főleg olyankor, mikor azt részletezi: „nagyon eltaláltam a hangnemet: a világ dolgaiban jártas, érdeklődő társalgópartner, kíváncsi, de nem túlságosan; csipetnyi eleganciával fűszerezett, derűs semlegesség” (51.) – könnyen adja magát a lehetőség, hogy közben egy bambán, sőt ostobán és értetlenül a másikra bámuló fickót képzeljünk el.

A történet szempontjából azonban mégis van egy fontos jellemvonása: egy olyan szerző életművével foglalkozik, akinek alkotásait áthatja a megtérés élménye. Természetesen a 19. század végén alkotó Joris-Karl Huysmans esetében még a kereszténységről van szó, de ez a motívum így is kiválóan rámutat arra, hogy az emberben mindig is volt és lesz valamennyi vágyakozás valamiféle transzcendens, magasabb erő iránt. Az időközben kiüresedett, erejét vesztett kereszténység már nem tudja kielégíteni az embereknek ezt a vágyát, de egy fiatalabb, frissebb vallás ‒ főként annak egy mérsékelt, békés irányzata – még igen.  A szabadság szép és nemes gondolat, független gondolkodású, érett, felelős európai polgárnak lenni (ami ugyebár ebből az eszméből következik) azonban iszonyú macera, a nagytöbbség szívesen behódol bármilyen ideológiának, ami megengedi, hogy felelőtlen „kiskorúságban” tölthesse életét.

Michel Houellebecq nem az iszlámról fest félelmetes képet, hanem az európai átlagemberről egy félelmetesen kiábrándító karikatúrát. Például ahogyan az egyetemi tanárok – elvileg egy társadalom értelmiségi rétegének is a krémje – amint lehet, élnek is a többnejűség intézménye adta lehetőségekkel, rögtön „beszereznek” maguknak egy tizenöt éves lánykát. Ha úgy vesszük, a regény főhősének is ez adja a végső lökést az áttérésre (a korábbi fizetéséhez képest felkínált háromszoros összegen túl): ezentúl nem kell azon aggódnia, hogyan jut „friss pinához”, nem kell tartani az öregkori magánytól sem, majd a házasságszerző asszonyok mindent elrendeznek neki.  Ráadásul a vallási előírásoknak megfelelő ételeket készítő gyorsétteremláncok szintén szállítanak házhoz is, akkor meg mi itt a gond? Akkor már a többi változás sem olyan megszokhatatlan, nem igaz?

Óriási változások és egyre megoldhatatlanabbnak tűnő kihívások közepette élünk itt Európában hét évvel Houellebecq regényének ideje előtt. A jövő egyre bizonytalanabb, miközben az emberek természetes vágya, hogy bizonyosságot szerezzenek arról, mi vár rájuk az elkövetkező években, évtizedekben. Csábító, de csalóka az illúzió, hogy Houellebecq regénye erre megfelelő magyarázatot adhatna. Mert nem adja meg azt a könnyű lehetőséget, hogy az olvasó borzongjon és gyűlölködjön az őt leigázni kívánó Idegennel szemben. A Behódolásban ugyanis azzal kell szembenéznie, amivel valószínűleg legkevésbé szeretne: önmaga nyárspolgári kisszerűségével.

Pethő Anita