Dragomán György: A pusztítás könyve (újrakiadás), Magvető Kiadó, Budapest, 2015.
Dragomán György első regénye, A pusztítás könyve – ami 2002-es megjelenése után elnyerte a legjobb első könyvért járó Bródy Sándor-díjat – idén új kiadást élt meg. Dragomán nem kapkodja el az írást, tizenhárom évvel első művének megjelenése utána még mindig csak („csak”) három könyvnél tart. De miért is kéne kapkodnia annak, aki olyan kötettel mutatkozott be a közönségnek, mint A pusztítás könyve? A kritikusok – akár az első kiadásról, akár a másodikról írnak – egyöntetűen pozitívan nyilatkoznak, ami nem is csoda, mert bár érezni rajta, hogy nem a szerző pályájának fő műve, mégis egy rendkívül érett és következetesen megírt könyv.
A regény helyszíne és ideje meghatározhatatlan. A szereplők nevei – már akiknek van, a legtöbb karakter ugyanis nem rendelkezik ilyennel – magyarul vannak, de gyakran rontott formában (Ghiárfás), illetve hibásan toldalékolva (például a regényben sosem Bebével mennek valahova, hanem Bebevel). A városnak nincs neve (a térképen sincs rajta), ugyanúgy, ahogy az utcák és az egyéb helyek sincsenek jelölve (kivételt képez ez alól a Rózsák tere). A hangulat mindenesetre kelet-európai vagy, ahogy néhányan megjegyzik: balkáni; a környezet pedig – ahogyan maga a szöveg is – Krasznahorkai László és Bodor Ádám világát juttatja az eszünkbe. Az időbeliséget tekintve ugyanígy csak nyomokat kapunk: a különböző eszközök árulkodnak arról, hogy a huszadik század közepe előtt nem nagyon játszódhat a történet (vannak olyan feltételezések, amelyek szerint a két háború között járunk), de igazi konkrétumokat nem ad a szerző.
Fábiánt – nem tudni, hogy ez a vezeték- vagy keresztneve – parancsmegtagadás miatt száműzik a városba. Hogy mi a feladata, nem világos, a kormányzó csak annyit közöl vele, hogy az épülő tábor munkálatait kell félbeszakítania és gondoskodnia arról, hogy a nyomokat mind egy szálig eltüntessék. Az egész művet ilyen rejtélyek szövik át, Fábián pedig csak sodródik az eseményekkel, ugyanúgy, ahogy a regény nyelve is.
Érdekes az az elbeszélői mód, amit Dragomán választott. Bár az eseményeket Fábián nézőpontjából, rajta keresztül ismerjük meg, azonban a leírás szigorúan csak az érzékekre támaszkodik. A környezet minden mozzanatáról, a szagok legapróbb változásáról és az emberi test által érzékelhető ingerek összességéről kapunk képet. Ha Fábián valamilyen ételt a szájába vesz, akkor Dragomán gondoskodik arról, hogy pontosan tudjuk, hogy az adott dolognak milyen a tapintása, a szaga, milyen az íze, és hogy mennyi ideig kísért az íze a főhős szájában.
Ez a könyörtelen aprólékosság végigvonul a szövegen, függetlenül attól, hogy Fábián mit csinál: ha fekszik, akkor pontosan tudjuk, hogy a háta melyik pontját nyomja az ágy, de ugyanígy értesülünk arról is, hogy a verekedések során milyen sérüléseket kell kiállnia.
Arról azonban nem sokat tudunk meg, hogy minderről a főszereplő mit gondol, olyan mintha kizárólag az érzékek és érzelmek vezetnék, de motivációi és múltja – szinte – ismeretlen számunkra. Olyan, mintha a létezés egy alacsonyabb fokán lenne, ahol az elsődleges szempont a túlélés. A megváltás nem létezik számára, hiába ragaszkodik a saját szabadságához, tettei valójában a legritkább esetben következnek saját akaratából. Még ha fel is ismeri a csapdákat, akkor is beléjük sétál.
A pusztítás könyvét többször hasonlították már a detektívtörténetekhez és a krimikhez, csakhogy Fábián nem próbálja meg felgöngyölíteni az eléje kerülő rejtélyeket. Vannak ugyan kérdések, amiket feltesz, de többségében inkább nem bolygatja a felmerülő ügyeket. Éppen ezért a város lakóinak múltja (és jövője) számunkra is kérdéses marad, hiszen nem tudjuk meg, mi történt valójában az öregasszony fiával – akinek a puskáját a történet elején Fábián megkapja –, ahogy az sem derül ki biztosan, hogy melyik lány kinek a gyermeke, és hogy mi történt a család múltjában. Nemcsak azért nehéz rekonstruálni mindezeket, mert Fábián nem próbál meg utánuk járni, hanem azért is, mert a történet szereplői nem szavahihetőek, így az olvasótól függ, hogy melyik információt tekinti hitelesnek.
Mindezek együtt teszik lebilincselő és nehezen letehető olvasmánnyá a regényt, hiszen míg a leírás rendkívül aprólékos, a tényleges események rövid idő alatt játszódnak le, és az elkerülhetetlen végkifejlet felé haladva az olvasót egyre jobban hajtja a vágy, hogy megértse mindazt, ami történik. A lezárás azonban nem ad határozott válaszokat, és az is kérdéses, hogy Fábián számára elhozza-e a vágyott szabadságot.
Ezek a bizonytalanságok azonban a regény világának és nyelvének logikájából fakadnak, és ez az a kíméletlen következetesség, amit miatt A pusztítás könyve igazán nagy mű. Dragomán megtehette volna, hogy egyértelmű megoldást kínál a könyv zárlatában, de az ellentmondott volna mindannak, ami korábban történt. Kétségkívül bátor vállalkozás volt így megírni a regényt, de ez a bátorság kifizetődő, ugyanis Dragomán bemutatkozó kötete a későbbi művei mellett is abszolút megállja a helyét.
Szabolcsi Gergely
Apokrif Online 