Feketemosó: Egy hosszú perc

A Képtelen gondterhelten támaszkodott asztalára. Most, hogy az Asszisztens Úr elviharzott, már közel sem érezte magát annyira magabiztosnak. Az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, hogyan lehetne felvenni a harcot egy ilyen félelmetes lény ellen. Persze, mivel nem véletlenül volt ő a Város legnagyobb tudósa, hamar kitalálta, mit is kell tennie. Készített magának egy testes szendvicset, és leült falatozni. Közben álmodozva kémlelte a magasan nyúló plafont. – Kerber Balázs írja az Apokrif naplóját.

Közel az ellenséghez

A Képtelen gondterhelten támaszkodott asztalára. Most, hogy az Asszisztens Úr elviharzott, már közel sem érezte magát annyira magabiztosnak. Az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, hogyan lehetne felvenni a harcot egy ilyen félelmetes lény ellen. Persze, mivel nem véletlenül volt ő a Város legnagyobb tudósa, hamar kitalálta, mit is kell tennie. Készített magának egy testes szendvicset, és leült falatozni. Közben álmodozva kémlelte a magasan nyúló plafont. Már épp a szendvics felénél tartott, amikor odalépett hozzá egy cingár kis segédje.
– Uram, megtisztítottuk a teleszkóp lencséjét, ahogy tegnap kérte.
– Kitűnő, Mynes, mondhatni fantasztikus. Most már mehettek ha… – ekkor mintha villám csapott volna a tudósba. – A teleszkóp! – süvöltötte. – Mynes, hol van most a teleszkóp?
– Még a raktárban, Uram, most…
– Vigyétek a tetőre, ember, mindjárt én is odamegyek!
– De hát, Uram, a munkaidőnk…
– Jó, tudom, tudom, majd holnap félórával előbb mentek, de most…
– Tegnapelőtt is ezt mondta…
– Figyelj, öcskös, csak nem egy hangyászsün gyomrában akarod végezni?
– Nem…
– Na, hát akkor mars a tetőre! Persze a teleszkóppal együtt!
– És Ön? …
– Rögvest!
A cingár kis rovar elsietett, a Képtelen pedig nyugodtan befejezte szendvicsét.

************

– Mint mondtam, öregem, nem haragszom rád. – közölte lassan a főnök. – Van is nálam egy csinos kis kapszula, ami hatástalanítja a mérget, de azt csak akkor kapod meg, ha előbb odaadod a pénzt. Különben kénytelen leszek én elvenni tőled, miután már meghaltál. Azt tehát mindenképp elveszíted, de a gyógyszer segítségével legalább még kihúzhatod pár évig. Na, hogy döntesz? Mondom, hogy baráti üzlet.
Ruggarth alig tudott figyelni. A tagjai már zsibbadtak, és a hasában fájdalom gyülemlett. Ekkor érkezett vissza a büféből Swaprock, és igencsak meglepődött, amikor egy pisztoly köszöntötte.
– Nocsak, Jimet is elhoztad? – villanyozódott fel a főnök, és egzaltált tekintete egy kis reményt öntött Ruggarthba; talán mégiscsak valami közeli klinika néhány szökevényével van dolguk. Azonban a vezér most drámai hangnemre váltott, és olyan szavalatba fogott, amilyenre talán még segédei sem számítottak:
– Tudod, Jim, az élet egy hosszú perc a halál előtt. Az ember még rendezi tartozásait, aztán szelíden a mélybe hullik; az utolsó örvénybe, mely elkeseríti a szívet. Jim, én szeretem a családomat. De mostanra meg kellett tanulnom, hogy nem mindegy, kit engedek a közelébe. Mert egyesek nem azért jönnek, hogy barátkozzanak. Nem, Jim; sompolyogni jönnek. Aztán eltűnik ez, eltűnik az… ismerős, Jim? Ne aggódj; a te perced már letelt… – Ruggarth rémületére a főnök Swaprock szájába tömte a pisztolyt.
De mielőtt folytathatta volna a monológot, dörömbölve és recsegve megszólalt a hangszóró:
– FIGYELEM! VALAMI NAGY, BARNA ÉS RÜCSKÖS DOLOG FEKSZIK A LÁTHATÁRON. NEM GARANTÁLHATJUK TOVÁBB UTASAINK BIZTONSÁGÁT. AKINEK KEDVES AZ ÉLETE, ITT SZÁLLJON LE! – a vonat ekkor begördült egy szürke kis állomásra.
– Egy hosszú perc a halál előtt, igaz? – köpte ki villámgyorsan a pisztolycsövet Swaprock, a főnök pedig meglepetten és ijedten nézett maga elé. Ruggarth ezt a pillanatot választotta arra, hogy gyorsan kiszedje a maffiózó zsebéből a sárga kapszulát, és mielőtt a vezér „gorillái” bármit is tehettek volna, lenyelje.

******************

Hosszú, éles cseppekben esik az eső. Vonul az eső. Kemény szálak. Szuronyerdő a távolban. Csillámlik a menet, tekereg. Apró fegyverek tánca. Hatalmas, barna halom a horizonton. Stadion az ég alatt. Lélegzik az erdő, hosszan, méltóságteljesen. Valami feszültség körös-körül a levegőt járja.
– Remek, Mynes, látom az állatot. – a Képtelen szinte belenyomta a szemét a lencsébe.
– Veszélyes, uram?
– Hát, elég, ha annyit mondok, hogy bármikor megenne téged vagy engem. Minden tüskéjével legalább száz rovart felszúrhatna.
– És… hány tüskéje van?
– Rengeteg.
– Esetleg küldhetnénk egy drónt, hogy megszámolja.
– Nos, szerintem most éppen alszik. Én nem zavarnám a helyedben.
– De…
– Na, jó, viccet félretéve, tényleg küldhetnénk egy drónt, de én inkább a sebezhető pontjait kutatnám vele. Mondjuk, nincs sok, az innen is jól látható.
– Van esélyünk?
– Hogyne, a gyors evakuációra. Feltéve, ha ez a behemót alszik még egy ideig.
– Kilőhetnénk rá a drónból egy altatót tartalmazó rakétát.
– Nem rossz ötlet. Bár én még puhatolóznék egy kicsit. Egyelőre mérjük fel a lehetőségeinket. Egyébként igazán keringhetne kicsit kevesebb harci repülő is az égen, mert így alig látok valamit. Valaki szólhatna annak a lökött asszisztens ürgének, vagy hogy nevezi magát, hogy a legyeivel nem sokra megy. Ha ez az izé komolyan aktivizálja magát, akkor kampec a civilizációnknak. Nem is értem, hogy került ide. Elvégre az özönvíz előtti fajokról gondoskodott az özönvíz, nem?
– Professzor, nem kéne elindítani azt a drónt?
– De, mert jelenleg nincs okosabb ötletem. Hát, Mynes, ez a tüskeerdő a halál bozótosa. Szikár hegyek. A pokol hegyei.
A tudós elmélyülten nézte a hangyászsün hátát, de költői rohamának valami távoli, furcsa nesz vetett véget. Végighullámzott a városon. A Képtelen rémülten vette észre, hogy az eddig oly nyugodt, óriási tőröknek tűnő tüskék megrezdültek. Sőt azt is látta, hogy ez már nemcsak amolyan lagymatag ébredés, hanem a támadás kezdete. Hátrafordult segédjéhez:
– Tévedtem. Ne csak a drónt készítsd, hanem az altató rakétákat is!

Folytatása következik!