Feketemosó: Látogatás

Úgy egyáltalán, nem lehetett tudni, hogy mi volt a szándék a diplomáciai látogatás mögött, hirtelen jött az egész. A népet is az utolsó pillanatban keresték fel. Engem például személyesen, reggel hat körül, az a kedves tiszt, aki körülbelül egy hónapja jött fel kollégájával először, nézte át a lakást, és adott behívót közszolgálatra az Átnevelőbe, két hét erejéig. Átnevelés alatti ottlétem és a mostani között a különbség nem a bentlakás terén rejlett, nem is a napi kihallgatásokéban, pusztán abban, hogy most őr címén, és nem átnevelt címén voltam benn, hiszen gyógyultat csak kivételes esetekben zárnak be. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Sokáig nem volt lehetőségem, hogy írjak. Most is nagy a lebukás veszélye. Bár a tömeg elég masszív. A Birodalom (ahogy mi paralizáltak nevezzük) népei ismét összegyűltek, de hasonlót korábban már leírtam az Esküvővel kapcsolatban, így ezt most nem szükséges újból részletezni.

A különbség csak abban rejlik, hogy ezúttal az egyik társnemzet Uralkodója, bocsánat, elnöke tesz diplomáciai látogatást, csak úgy váratlanul, nagy katonai és tisztviselői kíséretével. Komoly harckocsi szerű (talán vastag burkolatuk alatt valóban fegyvereket rejtő) páncélozott, lövésálló üveggel ellátott, de mégis luxus terepjárónak mondható járművek tucatjai süvítettek végig a városon naphosszat, lehetőleg nagy csomópontokon, a belváros legszélesebb útjain keresztül, mindezt biztonsági és gyorsasági szempontokból. A biztonsági szempontok ellenére az autófelvonulás mégis sokáig tartott. Néha autógumik csikorgását és motorok hangos medveüvöltéshez hasonlatos hangját lehetett hallani. Aki pedig kinézett az ablakon, annak úgy tűnhetett, valamiféle amatőr (de inkább fél profi) városi autóversenyt lát, hasonlót, mint a régen népszerű, sok részes autós játékokban. Szirénázó csendőrautóikkal lemaradva, mintegy fél perccel a fekete terepjárók mögött, jött a hazai kíséret, nem tudni, hogy szándékosan biztos távolságból figyelve a többi autót, vagy leszakadva a versenyben.

Úgy egyáltalán, nem lehetett tudni, hogy mi volt a szándék a diplomáciai látogatás mögött, hirtelen jött az egész. A népet is az utolsó pillanatban keresték fel. Engem például személyesen, reggel hat körül, az a kedves tiszt, aki körülbelül egy hónapja jött fel kollégájával először, nézte át a lakást, és adott behívót közszolgálatra az Átnevelőbe, két hét erejéig. Átnevelés alatti ottlétem és a mostani között a különbség nem a bentlakás terén rejlett, nem is a napi kihallgatásokéban, pusztán abban, hogy most őr címén, és nem átnevelt címén voltam benn, hiszen gyógyultat csak kivételes esetekben zárnak be. A gyógyultak meg vannak gyógyulva ugyanis. Szóval jöttek, méricskéltek egy kicsit, érdeklődtek, változott-e valami. Mit tudok arról a szemétről, akinek az én nevemen adták ki valami förtelmes, lázító írását a földalattiak. Csak a szokásos csevegés.

Amikor egy hónapja jöttek, szívélyesek voltak, előzékenyek, csakúgy, mint most, rögtön be is kísértek, hogy eleget tegyek a meghívásnak, autóval vittek el. Kiengedésemkor pedig megállapították, hogy valaki az én nevemen lázító tevékenységet végez, de én, mint gyógyult, tisztes polgár csak legyek nyugodt, mihamarább megszabadítanak tőle és tisztára mossák a nevem. Azóta látogatásaik 2-3 naponta történtek, mindig csak a szokásos. De zavartalan mozdulhattam ki, már amennyire szoktam és végezhettem napi teendőimet.

Csupán egyetlen dolog változott meg, egy furcsa érzés fészkelte be magát a mindennapjaimba. Az idegenség érzése. Mert mindenhol, mintha kétméteres földönkívüli lennék, tekintetek kereszttüzét éreztem magamon. A trafikok minden részén, a fodrászati részlegen, a hentesnél, a zöldségeseknél, a gyorséttermi részlegen, de az illegális piacokon is. A sakkpartnereken, a kutyasétáltató nyugdíjason, még az ablakokból is, annak ellenére, hogy általában kevesen néznek kifelé, és egyáltalán, kicsi a népsűrűség, viszonylag kevés ablak mögött vannak lakók.

Ez az érzés nem hagyott nyugodni, attól féltem, hogy visszajött a betegségem. Arról kezdtem el ugyanis töprengeni, vajon van-e még kiút, ilyen körülmények között, hogyan lehetne eljutni máshová, mondjuk azokra a helyekre, ahová még a Járvány idején sokan kivándoroltak. Minden megfeszített gondolkozásom ellenére, nem jutott eszembe semmilyen lehetőség. Az egyetlen hely, ahonnan még bármilyen információra számíthattam az a csatorna volt. De ez sem nyugtatott, hiszen, ha volt is kiút, lehet, hogy ők sem tudták, különben akkor miért vannak itt, ráadásul legutóbbi találkozásunk is sokba került, épphogy megúsztam – bár gondoltam végig, arról valószínűleg nem tudnak, pusztán az utcára került írásomat látták a belügyesek.

Most nyugodtabb vagyok, a tömeg sok mindent elfed. Tudok írni a hátak és vállak között, mindenki körülöttem az elől történő eseményekre figyel, legalábbis is úgy tesz. Egy emlékművet avatnak. Egy nagy bunkeralakú épület az alapja, felette egy kis szobor, amin uralkodóink pózolnak mosolyogva. Hogy eddig miért nem beszéltek róla, miért titokban épült, az kérdéses. Ahogy elnéztem, Elnökünk és kompániája valahogy komoran álldogált a pódiumon, éppen az érkező delegációra vártak. Ők komótosan, olyan részegek lépteivel közeledtek feléjük, akik megpróbálnak egyenesen járni, de erre való igyekezetük nehézségét már nem kendőzik el, hiszen mindegy – ehelyett cinkosan somolyognak belül saját látszatkeltésükön. Így lépdeltek Elnökünkhöz és a Kormány egyéb tagjaihoz, szorították keblükre őket, szorították meg kezeiket, álltak be fényképekhez. Mögéjük szépen lassan felsorakoztak a delegáció fegyveres őrei, körbevéve és figyelemmel tartva az egész cselekményt, ők sem józanul, de éberen. A Kormány tagjai megszeppent mosolyt erőltettek arcukra, mert tudták – és valóban így volt -, mindenki őket figyelte, mögöttük a bunkerszerű emlékművel és az őket körülvevő katonákkal. Egy pillanatra azt hiszem, tudtam, mit éreznek, egy kutya kölykei vagyunk, aztán ez elmúlt.