Évjárat (8) – Fekete humor

2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Bödecs László írását közöljük.

Már túl késő van írni valami szépet és érzelmeset róla, régen volt már, csak úgy elmúlt, mint az előtte lévők – pontosabban, inkább folytatódott. Nem merek mindent átgondolni, a korábbi rossz tapasztalatok, az elmúlt kemény két év 2012-től éppen arra tanított meg, hogy ne vegyem számba túl bátran és végérvényesnek tekintve a jó dolgokat. Meg kellett tanulni a kötődést és a túl nagy vágyakat felszámolni. Ez az utóbbi a kijózanodás éve volt, beletörődés az esélytelenek nyugalmába, győzelem a tiltakozás felett – a titkos reményen, hogy bármin lehet változtatni, hogy minden a lehető legjobban alakul.

Mégis éppen ettől a józanságtól lett világos és nyugodt minden. Nem is olyan régen még távolról néztem ezt az országot, ugyanis kint voltam a németeknél hónapokig, ahol még arra is gondoltam, hogy talán karriert építek, elkezdek ott egy MA-t, maradok. Meg is tehettem volna, éppen nem volt semmi, ami túlzottan idekötött. Az akkor még éppen kibontakozás előtt álló barátság sem. G-vel, akivel most már szinte elképzelhetetlen lenne, hogy hetekig ne fussunk össze. Mindig ugyanott. Ezt a rendszert talán az elmúlt évben alakítottuk így ki. Leültünk a Trefort-kertbe, vagy megálltunk a BTK-n az A épület előtt kávézgatva, és szomorkodtunk. Ezért lett volna érdemes visszajönni, ki gondolna ilyesmit?

Itt hagytam egy szőke lányt, nagyon-nagyon furcsát, színésznő akart lenni, és én is csak kellék voltam az ő színházában, érte még csak-csak, aztán megtörtént az az eset egy kápolnánál fenn egy hegyen, amikor utoljára beszéltem vele. Azóta nem, és már nem is fontos végül, talán még színész se lett igazán, ha jól sejtem. A helyzet, úgy az ország helyzete – bonyolult lenne kifejteni, mire gondolok pontosan -, Németországból nézve fekete humornak látszott, hazatérésre gondolva inkább tragikusnak. 2014-ben ez sem változott jobb irányba, de meglepő módon ez is csak a mindennapi szomorkodás része, és mi még a szerencsésebbek közé tartozunk, akiket egyelőre inkább csak hangulatilag érint mindez, mint valóban, egzisztenciálisan. Hogy fontos kötetek nem jelennek meg, hogy fontos tanárok kerülnek nyugdíjba, hogy kicsit többen vannak, akik éhen halnak, megfagynak, hogy ez olyasmi, ami csak természetes? Mi, amit lehet megteszünk, itt vagyok, döntöttem, a maradók sorsa lesz az enyém is. Addig írunk róla, amíg mindez látszani fog, a megoldás első lépése mindig az észrevétel, és ez a mi feladatunk egyelőre.

Ki gondolta, hogy aki verseket ír és szomorúan álldogál egy magát belülről emésztő, de még egész takaros kis világban, az előbb-utóbb költő lesz? Hogy egy barát kell hozzá – aki nem mellesleg a legodaadóbb szerkesztők és írók egyike -, és mindezekből az évekből és apró megfigyelésekből tanúságtétel lesz. Jó, ez túl nagy szó rá, verseskötet lesz belőle.

Aki már tényleg el sem tudja képzelni, hogy hogyan lehetne tovább, néha egészen természetes módon, mindenféle csoda nélkül megmenekül. Ezt G. nem hitte el, hogy lehet őt is szeretni, én pedig mondtam, mindig tudtam, meg azt is, hogy engem is lehet. Az írásnak néha komoly mellékhatásai vannak, például megismered magad, és pontosan tudod néha, hányadán állsz, és mások is megtudják – F. például megsajnált. Mellém is szegődött, egy ideje nincs is igazán mit sajnálni magamon. Ha voltak szép dolgok, igazán jók, azok mind hozzá kötődnek, ezek azok, amikről nem is merek beszélni, maradjanak titkosak, legyen még valamit félteni.

Csak legyen meg ez a nyugalom, ez legyen az utolsó nagy felfedezés, hogy a lényeg is mindegy, hogy ahogy az igazság lepkefing, úgy lehet a hazugság is, hogy boldogok az esélytelenek is, mert éppen akkora a győzelmük végül, mint az élen levőké, és váratlanul éppen úgy adja meg magát a valóság is, mint a csodák adják meg magukat.

Bödecs László

(kapcsolódó szövegek:

2014:

Évjárat (1) – Ideje annak

Évjárat (2) – Szőkeév

Évjárat (3) – Mindennapi

Évjárat (4) – GYIK

Évjárat (5) – Hogy elérjek a napsütötte sávig

Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása

Évjárat (7) – A zárvány megoldóképlete

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni