Feketemosó: Nyeremény

A terv egyszerű és nem a nyeremény a lényeg. Az a lényeg, hogy a bolt üvegfalán keresztül végig tudják nézni, ahogy mi ketten azt csináljuk, amit mondtak. Én tudtam, hogy nem szabad ellenkezni. Csak Krissz volt olyan hülye, hogy azt képzelte, ellent lehet mondani az akaratuknak. Nem ismerhette Etát, mert sosem járt ide, a szülei mindig csomagoltak neki elég tízórait. Ő akart lenni az újságos, és nem értette, hogy miért kell nekem játszani ezt a szerepet. Szinte már én szégyenkezem miatta, de a többiek tanácsára, a hecc kedvéért, nem mondom el neki, hogy miért én. Az ajtó élesen csendül mikor belépünk. – Juhász Tibor írja az Apokrif naplóját.

– Figyelj, meg tudod csinálni, én szinte minden héten ellopok valamit. Állunk a bolt előtt és próbálom rávenni Krisszt, hogy menjünk be. Miközben én egy újság után fogok érdeklődni, ő megfogja és kisétál azzal a csokival, amivel garantáltan nyerni lehet.

A többiek csak röhögnek, gyávának meg beszarinak nevezik, pedig, akárcsak én, egyikük sem lopott még soha semmit. Krissz értetlen arcot vág, látszik a szemén, hogy nem akarja, az egyik vállát lehúzza az iskolatáska, fogja a pántját, marka rojtos élű foltot izzad a szürke anyagba. Pattanásos arca meg-megrándul, mikor valamelyikünk túllő a célon és kislánynak nevezi. Bármelyik pillanatban sírva fakadhat. Legszívesebben én is sírnék, hiszen nekem kell elterelnem Eta figyelmét, aki arról híres, hogy lecigányozza és kiküldi azokat a boltjából, akik nem tetszenek neki.

– Most akkor kislány vagy, kérdezem Krisszt, miközben újra és újra lejátszom magam előtt, ahogy odamegyek az újságokhoz, odahívom Etát, aki már ütőt lóbálva ugorja át a pultot. Krissz leveszi a táskáját, odaadja a fiúknak, és megalázottan rám néz. Én meg hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak, csak állok, érzem, remegni kezd a lábam, ezért lehajolok és kikötöm a cipőmet. Csak a biztonság kedvéért, kacsintok a többiekre, akik újból őt kezdik ugratni, hogy lehet, már csak a kórházban találkozunk.

A terv egyszerű és nem a nyeremény a lényeg. Az a lényeg, hogy a bolt üvegfalán keresztül végig tudják nézni, ahogy mi ketten azt csináljuk, amit mondtak. Én tudtam, hogy nem szabad ellenkezni. Csak Krissz volt olyan hülye, hogy azt képzelte, ellent lehet mondani az akaratuknak. Nem ismerhette Etát, mert sosem járt ide, a szülei mindig csomagoltak neki elég tízórait. Ő akart lenni az újságos, és nem értette, hogy miért kell nekem játszani ezt a szerepet. Szinte már én szégyenkezem miatta, de a többiek tanácsára, a hecc kedvéért, nem mondom el neki, hogy miért én. Az ajtó élesen csendül mikor belépünk.

– Melyik az az újság, amit a múltkor mondtál, kérdezem Krisszt, ügyelve hangom remegésére.

– Piros autó van az elején, válaszolja és olyan határozottan, mint akit az anyja küldött a boltba, elindul az édességek felé. Én meg úgy teszek, mintha válogatnék, és nagyon elkeserít, hogy nem találom meg az újságot.

– Elnézést, ide tudna jönni egy pillanatra, szólok Etának, aki már mozdul is. Közben látom, ahogy Krissz egy gyors mozdulattal a zsebébe rakja a csokit, és meglepődöm azon, hogy milyen jól csinálja. Megnyugszok, hiszen Eta a jelek szerint nem veszi észre. Kék kendő van a nyakában, őszes, fekete haja copfba fogva, összehúzza a szemeit, miközben utálkozva kutatni kezd az állványon.

És akkor hirtelen kivágódik az ajtó, vádlón ordítanak be rajta a többiek, hogy mi lopunk, nézze csak meg annak a gyereknek a zsebét! Fel sem fogom, hogy mi történik, ledermedek, miközben Krissz villámgyorsan kiugrik az ajtón és elkezd futni a park felé. Eta arca feszes, a szája egyenes vonalba, a homloka meg három vastag bőrredőbe tolul. Tudom, hogy ütni fog, hát erőt veszek magamon és elszaladok mellette. Hallom, ahogy megcsikordul a cipője, mocskos cigány, ordítja utánam. Nem szabad tétováznom, megindulok a park felé én is. Le kell ugranom a járdáról, mert két biciklis elállja az utat, megkerülöm a takarékszövetkezetet, elfutok a mohás padok mellett, a szökőkút előtt, és hátamat az emlékműnek támasztom. Csak a saját szívverésemre figyelek, csukva van a szemem, nyelem a zokogást, igyekszem elfojtani az ijedtséget, de nem tudok uralkodni magamon. A csörgésre összerezzenek. Krissz áll velem szemben és engem néz. Egyik kezében a csokipapír, a másikkal pedig felém nyújtja a maradékot.

– Nem mondom el senkinek, hallom idegesítően nyugodt hangját. Nyertünk még egy csokit, mondja komolyan és mosolyog hozzá. Csak bámulom szipogva azt a kis barna rudat az ujjai között, ő meg addig tartja, mígnem egészen puhává válik és folyni kezd a körmei alá. Elveszem, ő mellém áll, zsebébe gyűri a papírt és azt mondja, finom.