Feketemosó: Anarchista portrék 3.

Társadalmunkat márpedig az örökös elégedetlenség viszi előre – a sosemelég, a többet és többet akarás – s mielőtt bűntudatunk lenne: különben vissza kellene venni a termelésből és még annyi munkahely se lenne, mint most! Úgyhogy ha valaki szociálisan érzékeny, akkor nem lesz boldog, hanem mindannyiunk érdekében beletemetkezik, belecsavarodik a fogyasztásba! ‒ Palágyi László írja az Apokrif naplóját.

A függő

Mindenkinek meg kell találnia önmagát, úgy hiszem, talán ezt jelenti felnőttnek lenni, hogy tudjuk, hol a helyünk, mennyit érünk. Van ebben valami bosszantó véglegesség, persze, de én nem bánom, mert jó itt nekem, ahol vagyok. A társadalomból pedig nem léphetünk ki, vagyis boldogok már piaci okokból sem lehetünk, mert akkor elégedettnek kellene lennünk. Társadalmunkat márpedig az örökös elégedetlenség viszi előre – a sosemelég, a többet és többet akarás – s mielőtt bűntudatunk lenne: különben vissza kellene venni a termelésből és még ennyi munkahely se lenne, mint most! Úgyhogy ha valaki szociálisan érzékeny, akkor nem lesz boldog, hanem mindannyiunk érdekében beletemetkezik, belecsavarodik a fogyasztásba! Nem nagy áldozat ez, persze, örülni kell a kis dolgoknak is, egy új bútornak, egy új telefonnak, egy új dzsekinek, egy új tévének, egy új laptopnak, hogy ez most az enyém és senki másé. Elég elvont gondolat önmagunk kiterjesztése egy tárgyra, elismerem, de mi emberek már csak ilyen elvontak vagyunk. Másrészt pedig, ha elég sok dolgot halmozunk föl és mindenünk meglesz, talán előbb-utóbb a mennyiség átfordul minőségbe – röhögtek a komcsikon, de nem is olyan nagy hülyeség ez az elv, csak jó helyen kell alkalmazni!

Nézzük csak meg közelebbről! Itt élek egy városban, életképtelenül, mint mindenki más (hehe, nem is láttam még olyan állatokat, amiket enni szoktam), de engem eltartanak. S nyilván nem érdemtelenül vagyok a rendszer kegyeltje (miért lenne bűntudatom?), mivel két ugyanolyan dolog közül az egyikről el tudom hitetni, hogy azt érdemes megvenni a másikkal szemben! S hogy mi a különbség a munkanélküliek szociális kegyeltsége, meg az én… (hát végül is szociálisnak is nevezhető) kegyeltségem között? Éppen az, hogy én pörgetem a fogyasztást, hogy az országunk mutatói egyre jobbak és jobbak legyenek, azok meg otthon csak élvezkednek, fogyasztási adón kívül mást nem fizetnek!

Azt mondják, zavarom őket, de nincs bűntudatom, mert én tudom, hogy ez nem igaz, az emberek mindent meg tudnak szokni – már észre sem veszik, hogy akkor is reklámokat látnak, amikor lehunyják a szemüket. Azon dolgozom, hogy a polc előtt az én beültetett képeim  mozgassák a kezeket a megfelelő termék felé, s nem szégyellem, sokat tanulok a versenytársaktól. Most például egy költői szlogennel tör be a piacokra Amerikából, a menő dolgok hazájából egy TV-csatorna: something more. Mivel ugyanaz a szar megy azon a csatornán is, mint a többin, nyilván nehéz lenne olyan konkrét dolgot mondani, amiért érdemes előfizetni rá, de elvágták a csomót és kiírták sejtelmesen, hogy: valami több – zseniális! Mint amikor az üdítőmárkát elnevezték Márkának, vagy amikor a céges focicsapatunknak nem tudtunk nevet adni, így elkereszteltük “focicsapat”-nak! Ezek nagy pillanatok.

Az embernek egyszerűen bámulnia kell. Kilépni kicsit önmagából, a vonaton, buszon kifelé révedezni, az ember bambuló lény. És ugyan mondják már meg, mivel volt jobb, amikor az emberek tévé helyett a tűzbe bámultak? A filmeken menőbbnek néz ki a tűzbe bámuló faszi, de szálljunk már le a földre! Van egy régi, bezöldült, grínpíszes haverom, akik néha feljön sörözni, aztán prédikál nekünk. Sok dologban igaza is van persze, hogy globális felmelegedés így, meg megyünk a szakadék felé úgy, s engem is vádol, hogy ezt a rendszert pörgetem, de azért bocsásson meg a világ! – az őskorba nem mehetünk vissza! Nameg, őszintén szólva, én nem hiszem, hogy bárki le tudna, hogy én le tudnék mondani az adagomról, jogom van az adagomhoz! Megérdemlem a telefon-adagomat, amivel a tudtom nélkül nem történhet semmi a világban, a cukros-szénsavas üdítő-adagomat, mert utálom a limonádét, a kedvenc ruhamárkáim adagját, amiknek az emblémáit még a rabok is rávarrják az uniformisukra a börtönben, megérdemlem az önfeledt plázázás-adagomat egy fagyival a kézben, a kocsi-adagomat, amivel addig megyek, amíg a pénzem tartja, mert miénk ez a világ és annyi kaland vár és nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni ezért!

Meg egyáltalán, nem tudom, hogy mit panaszkodunk éppen mi. Lelkizős típus vagyok, érdekel a pszichológia, hogy milyen bonyolultak vagyunk, mi emberek, a kapcsolataink milyen furcsák, meg ilyesmi. És hát lelkileg is könnyebb, hogy míg alszom, a rabszolgám valahol egy távoli országban készíti szorgosan a jövő heti cipőmet. Csak az a gond, hogy lassan azt akarja, amit én… de arról én nem tehetek, hogy neki is nyugati igényei lesznek, hogy az egész világ nyugat, az ő meddő vágyait ugyanis nem én tápláltam, tudniillik az én cégem még nem tört be azokba az egzotikus országokba.