1933 és 1945 sok lényeges esemény mellett azért fontos évszám, mert előbbi esztendőben látta meg a napvilágot John Mayall, a „brit blues keresztapja”, utóbbi pedig Neil Percival Young, a „magának való” country/folk/rock zenei géniusz születésének éve. A két muzsikus alapvetően különbözik egymástól, ám számos tekintetben lehet közöttük közös nevezőt találni. Mindezek – részbeni – körüljárására tesz kísérletet ez az írás. Ehhez az a tény szolgáltatta a fő impulzust, hogy idén Young és Mayall is friss felvételeket tartalmazó hanghordozóval jelentkezett.
Jó pár évtizede megdőlt az a mondás, miszerint a rockzene a „lázadó fiatalok életérzésének kifejezőeszköze”. Évtizedről évtizedre beigazolódik ennek cáfolata. Az 1960-as évek elején-közepén feltűnt alapítók és úttörők közül többen a mai napig magabiztosan ragadják meg hangszereiket, és mutatják meg az újabb és újabb zenész- és közönség nemzedéknek, honnan érkezett ez a fénykorában az egész világot lázban tartó, energiával és reménnyel feltöltő műfaj – a rock és számtalan ágazata. Ugyan – ami népszerűségét illeti – mára számtalan viszontagságot követően igencsak meggyengült, viszont ahol értő fülekre talál, ott a hőskort idéző módon tündököl.
Ez utóbbi jelenségnek a mai napig fontos felelőse a 81 éves John Mayall és a 69 éves Neil Young. A hétköznapi emberek többsége a nyugdíjba vonulás után békésen visszahúzódik családja körébe, legkedvesebb hobbijának él, és nem sokat gondol már a munkával töltött dekádokra. A veterán zenészagy azonban nem így működik. Persze ahány muzsikus, annyi sors és észjárás, de aki fiatalkorában az életét tette fel a csupaszív, a végsőkig hiteles zenélésre, nem akasztja szegre egykönnyen a gitárt. Mayallnak 58, Youngnak 54 esztendő után sem érkezett még el az idő, csodálóik nagy örömére.
Ami a lemezkészítésen túlmenően lenyűgöző e mesterek és kortársaik esetében, az az, hogy ma is járják a világot – igaz, nem olyan intenzitással, mint tíz-húsz éve. John Mayall zenésztársaival nem is oly rég kétszer is útba ejtette hazánkat: 2010-ben és idén. Kevés dolgot bánok úgy az életemből, mint azt, hogy nem voltam ott ezeken a koncerteken. Az előbbi előadás évében fedeztem fel a Nagy-Britannia blues zenéjének legnagyobb alakját, akivel kapcsolatban munkássága azóta tartó tanulmányozása alapján én is eljutottam arra az álláspontra, hogy Mayall az antikommersz könnyűzene történetének egyik legmeghatározóbb képviselője.
Több tucat stúdióanyagának legújabb darabja a sokatmondó címmel felruházott A Special Life. Valóban: különleges élet az, amelyből majdnem hat évtizedet a blueszene egyedi alakítására fordított az ember, alighanem felülmúlhatatlan módon. Mayall 32 évesen lett főállású zenész – 1964-ben, a brit beat és az Egyesült Államokbeli rock and roll kiteljesedése kezdetén. Az Amerika és Nagy-Britannia között zajló folyamatos visszacsatolások – amelyek a rock hangzás- és zenei struktúrabeli permanens fejlődését segítették – során pedig az amcsi elektroakusztikus bluesból merített saját stílusa formálásához. Korszakalkotó munkáihoz olyan partnereket fogadott maga mellé, mint a mostanság visszavonulását fontolgató Eric Clapton vagy a szintén új lemezzel jelentkező Jack Bruce, akik a Mesternél szintén megfordult Ginger Bakerrel kiegészülve még megismerkedésük évében (1966-ban) megalakították a szintén káprázatos örökséget hátrahagyó Cream zenekart.
Mayall sokáig The Bluesbreakers néven készített albumokat, sűrűn változó tagsággal; több visszatérés után viszont 2008-ban végleg leállította a formációt. 2009-ben új társakat verbuvált maga köré, akik azóta vele tartanak. Az A Special Life-ot ugyancsak velük készítette el a „Papa”: Rocky Athas gitáros, Greg Rzab basszusgitáros és Jay Davenport dobos mellett C. J. Chenier harmonikás/vokalista szerepel a korongon, aki egy ideje szintén együtt zenél a bandával. Jelenléte finom árnyalatokkal gazdagítja a hosszú évtizedek vívmányaiból táplálkozó, bölcsességgel átitatott nyugalommal vegyülő, még mindig energikus és összetéveszthetetlen ízességgel megszólaló british bluest. Nincsenek nagy villantások, mint jellemzően az amerikai blues albumokon, sem giccses díszítések vagy dallamvezetések – szimplán „csak” kiforrott, hamísítatlan Mayall-bluest hallhatunk. Ilyen korban, ennyire vehemens muzsikát talán csak B. B. Kingtől hallhattunk korábban…
Neil Young Kanadából származik, azonban élete nagy részét, így zenei karrierjét is az Egyesült Államokban töltötte. A ’60-as évek közepére, a hippi korszak betetőzése idejére a tradicionális bluestól eltávolodott amerikai rockzene a brit hatásoknak is köszönhetően minden korábbinál energikusabb, néhol agresszív stílust öltött. Young ennek inkább szemlélője volt, mintsem részese; Mayallhoz hasonlóan ő is egyedülállót alkotott. Ahogy Göbölyös N. László írja nagyszerű jellemzésében: „… jószerével sikerült mindazt egyesítenie a >>nyugati parti<< rockból, ami a hippi és poszthippi korszakot jellemezte: a […] countryt, a modern rhythm and bluest, […] a későbbi punkot megszégyenítő hard rockot, a pszichedelia lebegését […] a városi folkot, a beat- és balladaköltészetet, a dühöt és az érzelmességet úgy gyúrta eggyé, hogy senkit sem utánzott, és őt sem tudták utánozni.” [1]
Mayallhoz képest Young nagyobb dominanciával bír csapataiban, kivétel ez alól például a Crosby, Stills, Nash & Young nevű „proto supergroup”. Ő szintén gyakran váltogatja a zenészeket; emellett az is jellemző rá, hogy meglehetősen eltérő létszámú muzsikust alkalmaz lemezről lemezre – ez nyilván a különböző hangszereléstől függ elsősorban.
Neil Young néhány hónapja megjelent dalcsokra, az A Letter Home feldolgozásalbum. Olyan szerzők dalait gondolta újra Young többek között, mint Bob Dylan, Willie Nelson vagy Bruce Springsteen. A legkiválóbb feldolgozásokra jellemző módon úgy sikerült saját stílusára átszabnia az elmondása szerint „újrafelfedezett” darabokat, hogy azok még értékesebbekké váltak (ahelyett, hogy az újraértelmezés kifakította volna őket). Erről a gyűjteményről Johnny Cash American sorozata jutott eszembe, amelyen Cash szintén feldolgozta általa kedvelt szerzők dalait (bár ő kicsit bátrabban szelektált, hiszen például az American IV: The Man Comes Around korongon a The Beatles-től kezdve az Eagles-ön és a Depeche Mode-on át a Nine Inch Nails-ig terjedt a paletta). Az A Letter Home érdekessége, hogy Young mester 1990-ben elhunyt édesanyjának címezte, melyre egy intro és több betétszöveg is utal. Emellett különlegessé teszi az anyagot a felvételének módja: egy felújított, 1947-es hangrögzítővel készült, vinylre. A felvételek során egyedül Jack White zongorista/vokalista volt segítségére néhány dalban.
Újabb közös jellemző Young és Mayall alkotásában a tömérdek élettapasztalat megmutatkozása a dalok hangulatában és a szöveges tartalomban egyaránt. Ez olyan plusz értéket ad a blues- és rockszerzeményeknek, amelyre a hőskor vezéralakjai fiatalságukból adódóan képtelenek voltak.
Mindkét lemez azt sugallja: zenéjük időtlen, szerzőik pedig halhatatlanok. Mit jelent(het) ez a hallgató számára? Mit nyújthat közel hat évtized után a folk-, a blues-, a rockzene? Ugyanazt: örömet, édes bánatot, izgalmat, nyugalmat, jó érzést, jóleső borút, vigaszt, támaszt.
Gáti Viktor
[1] Göbölyös N. László, Lemezlényeg Portalanul, Pallas Páholy Kulturális Kiadói Kft., Budapest, 2008, 252.
Felhasznált irodalom:
Göbölyös N. László, Lemezlényeg Portalanul, Pallas Páholy Kulturális Kiadói Kft., Budapest, 2008.
Ungvári Tamás, A rock mesterei, Zeneműkiadó, Budapest, 1974.
Apokrif Online 