A beszédek barátságról, az ázsiai eredetű népek közös sorsáról, testvériségéről beszéltek, kereskedelmi kapcsolatokról, közös harcokról, kívántak bőséges gyermekáldást, isten áldását, a szellemek áldását, magyarul, kínaiul, oroszul is mondtak valamit. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.
A fiatal hercegnő a Bazilika lépcsőjéről tekintett a polgárokra. Orbánusz Leila Anasztázia Putyinovna tizennyolc éves volt és úgy döntöttek, hogy a Kínai Népköztársaság elnökének legfiatalabb, tizennégy éves fiához adják feleségül. A Boldogság napjaiban engedtek ki az Átnevelőből, hivatkozva gyógyult állapotomra, de valójában sejtettem, hogy az egésznek a változatlanul fennálló emberhiány az oka. A megállapodásokkal ellentétben sem a kínaiak, sem az oroszok nem bocsátottak nagy embertömegeket a rendelkezésünkre. Underground hírek szerint mintegy egymillió kínai dolgozó érkezett meg, az oroszoktól pedig kizárólag a Diplomáciai Őrséghez érkeztek, mintegy százezren.
Az Őrség tagjai a Nemzeti Gárda lovas, kardot viselő, feszítő huszárjai mögött sorakoztak fel a lépcsőkön kétoldalt és hosszában közrefogva a teret kalasnyikovjaikkal a hátukon, pihenj állásban cigarettázgatva, néha hangosan röhögcsélve, félig-meddig rejtegetve a laposüveget. Mintegy kétszer-háromszor annyian voltak, mint huszár honfitársaik és néha-néha megengedtek maguknak egy kis sutkát, ahogy ők mondják, például megböködték a ló fenekét a kalasnyikov végével, vagy előrelopakodtak megszagoltatni a laposüveg tartalmát a lovakkal. Huszárjaink derekasan állták a baráti élcelődést, verejtékező homlokukról csak néha nyeltek le egy két nagyobb izzadtságcseppet és csak elvétve hagyta el valami szitokszerű összeszorított ajkaikat.
Középen, ülő- és állóhelyeiken az Együttműködők tömege, de nem többen talán, mint összesen a milícia. Egyenlők között az egyenlőbbek, elöl ültek a Kormánygyűlés tagjai, mögöttük nemzeti színű sálaikban és fekete öltönyeikben a Futballisták, a harmadik sorban rögtön a trafikosok, a Nemzeti Dohányboltok tulajdonosai. Mögöttük lelkes nyugdíjasok tapsolva és nemzeti színű zászlókat lobogtatva, mások transzparensekkel, miszerint: „Éljen a Nemzeti Együttműködés”, „Áldja meg az isten a Családot és a Hazát”, „Soká éljen a Miniszterelnök”, „Jobban élünk” stb., majd leghátul – állóhelyeiken – néhány egyszerű polgár, de többségében volt Paralizáltak sorai, akik közé én is tartoztam és akiket hozzám hasonlóan, valószínűleg szintén a Boldogság napjai miatt engedtek ki az Átnevelőből egy héttel az esküvő előtt.
A két család tagjai fent ültek a lépcsők tetején kialakított páholyaikban, bal oldalon a kínai delegáció: boldog apák, anyák, kuzinok, néhány testőr, fülükben adó-vevővel, fel-felnézegetve a környező házak tetejére, ahol nem is túlságosan elbújva kínai mesterlövészek feküdtek élesen villogó távcsöves puskáikkal, mintha csak paparazzik vennék körbe az eseményt.
Szemben a kínai díszpáhollyal a magyar ROJÁL FEMILÍ, sujtásos öltönyeikben, az asszonyok kendőzött fejjel, kalocsai hímzéses népies hatású estélyi ruháikban. Minden a helyén volt. Szívhez szólóan és nemesen zúgtak a harangok, miután a bent lévő vendégek, tehát a család, kijöttek, majd elfoglalták a helyeiket, hogy megkoronázzák a bent tartott szertartást ezzel a kis plusz mutatkozással. A harangzúgással egy időben nyílt a kapu, és az ifjú pár vonult ki rajta kissé megszeppenten, mögöttük koszorúslánykák hada, egy-két püspök, ministránsok, néhány sámán, egy vőfély a maga kackiás bajuszával, egy-két énekmondó, akik beledaloltak a harangzúgásba, valamint a menet másik oldalán levő kínai zenészek dobolásába és csörgésébe, akik a hosszúkás, gyíkszerű sárkánynak öltözött, táncoló alakok talpa alá valót játszottak, ki-ki a maga tradíciójának megfelelően.
Miután mindez a csörömpölés abbamaradt és elkezdődtek az örömbeszédek – ahol pár kormánytag köszöntőt mondhatott az ifjú párnak – hatalmas nyugalom ült a levegőbe. Ilyenkor mindenki ellazul, azokra a tíz-tíz percekre abbamaradnak a méregető pillantások a békésektől a bevándorlók felé, hiszen figyelni kell, tapsolni kell, ez leköti az embert, lelkesedni kell, ez figyelmet igényel, még az orosz katonák is fegyelmezettek lettek, legalábbis, ha felcsendült dallamos és szép anyanyelvük. Leszállt a béke a felújított, mozaikkövekkel és díszburkolattal lefedett téren, amitől nem messze az esküvő előtti időkben, sebtében a volt Erzsébet téren (most Miasszonyunk tere), mélygarázs és fedett parkoló épült, ahonnan a tömeg rendezett körülmények között, katonai kísérettel együtt átvonulhatott.
A beszédek barátságról, az ázsiai eredetű népek közös sorsáról, testvériségéről, kereskedelmi kapcsolatokról, közös harcokról szóltak, kívántak bőséges gyermekáldást, isten áldását, a szellemek áldását, magyarul, kínaiul, oroszul is mondtak valamit. De én nem nagyon figyeltem, ekkor vettem elő a papírt, hogy talán míg mindenki el van foglalva, titokban maradhat káros, rossz szokásom, amit gyógyulásom ellenére űzök. Kétkedtem saját gyógyult állapotomban. A járvány (amikor a becsempészett vírus hatására jópáran elköltöztek), amit mára sikeresen legyőztünk (retorikailag) és a teljes gyógyulás sikerét mutatandó, minket is kiengedtek, valahol belül mégis kínzott talán. Hiszen itt van ez az írás, észre sem vettem, de gúnyneveket használtam: hercegnő, Rojál Femilí, békések, egyáltalán, minek írok bármit, mikor tilos, megint a Duna-partra fogok menni és egy palackpostával a vízre hajítom, mint mindig. Ilyen gyalázat, mikor a Boldogság Napjai és Évei vannak, kezdődnek stb. Láttam, hogy a többi volt beteg sem igazán figyel, talán mindenki azon gondolkozott, hogy bár nem sokan, de néhányan közöttünk voltak, mintegy beépülve, a Bolondházból ismert pedellusok. Ha nem lettek volna részegek, talán az írást is kiszúrják, vajon mit csináltak volna, kijár még a botozás, vagy legalább egy körmöshöz joguk van? Jobb lenne óvatosnak lenni.
Még tartottak a beszédek, amikor valami nagyon váratlan történt. Valahogy a környező utcákból ismeretlen, talán vidékről felszivárgott tömegek jelentek meg. A tér két hátulsó-szélső bejárata felől érkeztek, ahol a legkisebb volt a katonák koncentrációja, elégedetlenségüket hangosan kifejezve és kezükben fegyvernek használható háztáji eszközöket szorongatva, üvegeket, szájukban ronggyal. Talán több százan is lehettek, de nem jutottak hajítótávolságra sem. Parancs sem kellett. Először föntről a mesterlövészek, majd a bőszen hátrarohanó oroszok irányából ropogás kezdődött, sűrű, fokozódó ropogás, mint amikor a popcorn pattog ki a mikróban, csak hangosabb. Az üvegek tartalma ott, az ismeretlenek kezében gyulladt meg. A felszereltségi túlerővel szemben hamar menekülőre fogták, visszarohantak, akik még nem hullottak el. Hamar megszűnt a ropogás, jó pár orosz katona indult az utcákba vérszemet kapva, hogy felkutassák a menekülőket. A huszárok nehezen fékezték lovaikat, de jó lovasok lévén sikerrel jártak. A békések helyeiken maradtak és hamar visszaerőltették a figyelmet rémült arcaikra, hiszen folytatódtak a beszédek, a családok fent meg sem rendültek, a síró gyerekek száját is befogták gondos anyukáik.
Ekkor valami csodálatos történt. A fiatal hercegnő (mint mondtam már, nagyon szép volt) az előbb még lesütött tekintetét szintén megszeppent urára emelte, majd fehér hattyúnyakát megegyenesítve felszegte kis barna fejét és előre nézett, de úgy, hogy még a tér hátuljáról is érezted megfegyelmezett tekintetét és olyan érzésed volt, mintha csak te látnád azt a pár gömbölyű gyöngy-könnycseppet bájos orcáin.
Nem tudtam, hogy mire véljem ezeket a könnyeket, de valahogy megrendítő szépséggé tették ezt a kis nőt. Éreztem egy pillanatra, hogy mekkora terhet visel nemes vállain. És bár lehet, hogy csak a szóbeszédre gondolt, ami általános vélekedés volt a békések között, hogy fiatal, kínai férjének pénisze – mint minden kínainak – túl apró, hogy boldoggá tegyen bárkit is, és arra, hogy miért is nem egy orosz férjet szerzett neki az apja. Szóval lehet, hogy csak erre gondolt, én pedig meghatódásom mellett felindultságot éreztem a nadrágomban is és kedvem támadt könnyíteni magamon (nem írok le erkölcstelen szavakat!), mert ugye azt még lehet, az otthon magányában, csak nem szabad róla viccelődni, mint semmi más bűnös dologról sem.
Apokrif Online 