Feketemosó: Gyereknap

feketemoso-kisebbMásrészt viszont nyoma sem volt benne annak a határontúliakat időnként megkísértő, önsajnálattal kecsegtető érzésnek, mely leginkább az intézeti gyerek érzéseihez hasonlítható, aki nem érti, szegény szülei miért éppen őt, pont őt adták nevelőotthonba annyi gyermekük közül, s aki úgy hiszi, ha a testvérei helyében lenne, minden szebben alakulna. – Palágyi László írja az Apokrif naplóját.

“Ó, barátaim,
a költészet a meg nem születettek sírása,
annak a könnye, akinek szépnek kellett volna lenni,
annak a könnye, akinek boldognak kellett volna lenni.”
(Nichita Stanescu)

Gyereknap volt. Úgy emlékszem, aznap felhőtlen volt az ég. Akik csak olvasmányaikból ismerik az istenháta mögötti vidékeket, azok talán azt gondolhatják, egy kisvárosban mindig ilyen az idő. Mindenesetre öt kilométerre a magyar és tizenöt kilométerre az ukrán határtól nem mindig ilyen. Ő éppen tizennégy éves volt és büszkélkedhetett már olvasmányokkal is: űrhajókról, robotokról, földönkívüliekről. Határontúliakról nem.

Akkoriban nem szerettem őt. Nem volt a legjobb tanuló, csak undort érzett, ha az iskolára gondolt, nem volt a legjobb focista sem, nem volt bátorsága lemenni a városi csapat edzéseire. Idegen társaságban túl csendes, ismerősben pedig túl hangos volt, a lányoktól egyenesen félt és igazán csak egyedül érezte jól magát. A zeneiskolában aztán egészen tehetségesnek bizonyult, de ennek nem sok jelentőséget tulajdonított. Ma már tudok rá megértéssel gondolni. Ez a fiú még nem ártott senkinek. Egyrészt baljós sejtelmei voltak arról, amit ma már tisztábban és szinte áldásként látok: úgy érezte, legbelül meg kell küzdenie mindazért, ami másnak mintha természetes lenne, meg kell tanulnia az örömöt, a szomorúságot, pontosabban ezeknek a megfelelő használatát, ahogy egy színvak próbálja meg bemagolni a színeket, amik aztán valahogy, valami csoda folytán valóban színekké válnak. Talán mindenki érez így egy jó ideig, nem tudom. De ő így tanulta meg később az ünnepeket, a haragot, a féltékenységet. S így vagyok ma képes elfelejteni őket. Próbálta utánozni a világot, s a világ elkezdett rá hasonlítani. Három év múlva már ahhoz is volt bátorsága, hogy megcsókoljon egy lányt. Tíz év múlva már ahhoz is, hogy azt bántsa a legjobban, aki mindennél fontosabb neki.

Másrészt viszont nyoma sem volt benne annak a határontúliakat időnként megkísértő, önsajnálattal kecsegtető érzésnek, mely leginkább az intézeti gyerek érzéseihez hasonlítható, aki nem érti, szegény szülei miért éppen őt, pont őt adták nevelőotthonba annyi gyermekük közül, s aki úgy hiszi, ha a testvérei helyében lenne, minden szebben alakulna.
Gyereknap volt és felhőtlen volt az ég. A stadionban focimeccset szerveztek a szlovák és a magyar iskola között. De nem, azt hiszem, nem azzal a meccsel kezdődött. Inkább valahol a fehér Tátrában, egy-két évvel korábban, ahová síelni mentek az iskolából. Igen, ugyanott szállt meg egy másik csoport is, pár évvel idősebb szlovák fiúkkal. Hatalmasnak, szinte felnőttnek tűntek, pedig nem lehettek többek tizenötnél, annyi viszont bizonyos, hogy a magyar lányok tetszettek a nekik. De a fiúkban is örömüket lelték: szerették lökdösni és kicsit megpofozni őket, amikor azok rossz szlováksággal válaszoltak valamilyen ártatlannak tűnő kérdésre. Az egyik nyelvtani hibára még mindig emlékszem, valószínűleg ma már helyesen ragoznám azt a szót – de hálás azért nem vagyok érte… Nem, azt hiszem mégsem itt kezdődött. Valójában talán a Balatonnál, ahova nyáron táborozni mentek még egy-két évvel korábban. Faházakban laktak, esténként rémtörténeteket meséltek és sokat fociztak, ahogy kell. Rajtuk kívül még egy ferencvárosi iskola különítménye táborozott ott, akik szintén sokat fociztak, s akik sajnos szintén néhány évvel idősebbek voltak náluk. Úgy emlékszem, nem nagyon zavarták őket, talán mert nem vétettek nyelvi hibákat. Csak egymás elleni focizás közben szurkoltak úgy, hogy ria-ria-hungária, meg hogy mocskos szlovákok. Nem nagyon értették volna, hogy márpedig az a fiú este, amikor a többiek még a padokon nevetgéltek, egy kis rádión azt hallgatta remegve az izgalomtól, hogy a Zalaegerszeg továbbjut -e Zágrábban egy utolsó percben lőtt tizenegyessel, s játszhat-e majd a Manchester United ellen.

Gyereknap volt és felhőtlen volt az ég. Már hetekkel előtte tudta, hogy aznap játszani fog. Abban az időben több tornán is részt vettek, meg is ragadt az iskolai csapatban. Egy ilyen gyereknapi meccs pedig, ahol előzetes megállapodás szerint a városi csapat tagjai, vagyis a legjobbak nem is játszhatnak majd, egyáltalán nem hozta lázba. Szóval a szlovák és a magyar iskola. Azt hiszem, kicsit furcsállták egymást: Szlovákiában vagyunk, akkor meg miért magyarul tanultok?/magyarok vagyunk, akkor meg miért szlovákul tanultok? (Nem mintha ezek a kérdések valaha is elhangoztak volna.) Vonzotta a bizonyított focista szerepe (ahogy akkoriban persze mindenféle szerep), aki tudja, hogy alacsonyabb szinten félgőzzel is megállja a helyét, így arra készült, hogy majd arisztokratikusan elfutkározik a pályán. Megtelt mindkét tribün, az apró stadionhoz több száz gyerek rajzott ki a két iskolából, persze szépen elkülönülve. Talán a Napból valósággal fehéren ömlő fény miatt emlékszem még ma is ilyen tisztán. Az egyik lelátót nyugodtnak látom, ismerős arcokat keres, de nem talál. A másik lelátó sokkal elevenebb, ricsaj, jókedv és egy nagy fehér papírlap: buzi magyarok. Érdekesnek találta a helyzetet. Próbálta kiszűrni a tömegből a szitkozódó szavakat, és elégedett volt, amikor elkapott egy-két csúnya megjegyzést, hogy aztán a többiekkel közösen fölháborodhasson és visszaszólhasson: és ti milyen nyelven beszéltek?

Kifutottak a pályára. A két tribün két kiáltó szájjá változott, elkezdődött a meccs. Máig nem értem, hogyan voltak képesek annyira összeszedetten játszani. Senkinél nem volt a labda pár másodpercnél tovább, elképesztően járatták, ami leginkább őket lepte meg. Emlékszem, ahogy hozzá kerül a labda a tizenhatosnál, ahogy átveszi, ahogy fölnéz, és ahogy a léc fölé száll a lövés. Ugyanez megismétlődött még egyszer-kétszer – később hetekig rágódott ezen. Talán megérezte, ilyen lehetősége többé nem lesz arra, hogy a maga részéről elintézze ezt a képtelenséget, amibe egy életre beleszülettem.
Furcsa volt megszoknia, de a végére szinte sikerült, hogy a szlovák iskolások, akik a szünetben magyarul beszéltek, magyarul álmodtak, s akik közül némelyeket majd az egyetemen lenéznek azért, mert nem beszélnek tökéletesen szlovákul, magyarul szidták őket. Gyermeki gyűlölettel? Nem hiszem. Én a helyükben úgy emlékeznék az egészre, mint egy átlagos gyereknapra: visszük a táblát, buzi magyarok, kiabáljuk, mindenki röhög, az idő szép, a tanításnak vége, gyereknap! De ő már akkor tudta, illetve inkább csak sejtette, hogy ez többről szól. Talán mert a Tátrában az egyszeri büfés néni folyton kijavította, ha ch helyett h-t ejtett, vagy talán mert a magyarországi táborokban úgy érezte, a felnőttek is kedvesen mindig a nem létező akcentusa után kutattak, amire valahogy mindig rá is találtak. A szlovák iskolásoknak erről, azt hiszem, nem lehetett fogalmuk, micsoda dolog lehet az, magyarnak lenni. Ő viszont sejtette, hogy ha nem is tud mit kezdeni ezzel az egésszel, ha nincsenek is válaszok, csak rosszul feltett kérdések, s még ha egy értelmes mondatot sem tud megfogalmazni arról, mi a rohadt élet is lehet az, hogy magyar, ezzel akkor is együtt kell élni. Bele kell szokni. Bele kell szeretni.

A meccs 1-1-re végződött, nem voltak sem győztesek, sem vesztesek. A szlovák iskola tanárai higgadtan fölvetették, mintha mi sem lenne természetesebb, hogy tizenegyesrúgások döntsenek. Látom magam előtt a testnevelő tanárunk riadt arcát, amint kétségbeesetten visszakozik. Tizenegyesek?!… Mintha nem lett volna már így is nyilvánvaló az eredmény. Mondott még valamit a janicsárokról, meg a kiképzésükről, de arra már senki sem figyelt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s