Talán fecske
Átirat Nichita Danilov Káin c. versére
Talán egy cinke, talán egy galamb
repült el a kilincs nélküli ablak előtt.
A felhőkből zuhog a feketeföld,
amit máskor a koporsókra szórnak.
Talán a sötétben, talán a beszűrődő világosságban
látni meg, ahogy egy lány az ágyon ül.
A lány haja vörös, de lehet, hogy barna.
Szeme úgy mered előre, mint a vakoké,
de a színe sötétebb azokénál.
Talán egy cinke, talán egy galamb
repült el a kilincs nélküli ablak előtt.
– Te cinke, te galamb,
mesélj a lány nyughatatlanságáról.
– A lány egy késsel vágja ki magából
a fecsketollakat az ablak előtt.
Nyughatatlanságából, mint egy vadnövény,
kinő az ördög.
Talán egy cinke, talán egy galamb
repült el a kilincs nélküli ablak előtt.
A felhőkből zuhog a feketeföld,
amit máskor a koporsókra szórnak.
Talán egy cinke, talán egy galamb.
Egy lány ül az ágyon
a kilincs nélküli ablak előtt.
Kezei a késsel nyirkosak és remegnek
hosszú ujjai lilák vagy kékek a szorítástól.
A haja vörös, vagy barna.
De az ujjai hosszúak.
– Te cinke, te galamb,
miért ez a sok vezeklés?
– Hallgass és nézd, ahogy a lány
késsel vágja ki magából a súlyos tollakat,
amik mély lyukakat ásnak.
Ha most minden elmozdulna,
a Csendes-óceán visszafolyna ezeken a lyukakon.
Talán egy cinke, talán egy galamb.
A felhőkből zuhog a feketeföld,
amit máskor a koporsókra szórnak,
háta mögül, mint egy vadnövény,
kinő az ördög.
Talán egy cinke, talán egy galamb
repült el a kilincs nélküli ablak előtt.
Talán eszembe jutás
A veszteség is közömbös,
ha hozzád köthető.
Veled vagy nélküled lenni,
egyszerre tompa, halott
és üres.
Hiába a nehéz elalvások.
Már nem tudom,
de nem is érdekel, hogy
mit jelentenek
ezek a félbehagyott
vagy meg sem írt üzenetek.
Talán egy belső veszekedést.
Talán az eszembe jutást -,
de általuk csak a leselkedés,
a kutakodás lesz meddő,
és megalázó, mint valamikor
a veled együttlét.
Lehet, nekünk csak ennyi jár.
Ez a kurva függöny, ami még
a napsugarakat se tartja távol.
Ez a lassú lustaság,
ez a meg sem próbált
sohasem-egymásnak-levés,
ez az óvatoskodó érvágás,
hogy sebet ne ejtsünk.
Olyan ez, mint egy félbehagyott festmény:
feküdni egymás mellett,
mozdulatlanul, miután valaki
jobb kéz felől leoltja a villanyt.
De bárcsak lehetne fal közöttünk.
S akkor zokoghatnék a téglái alatt,
a szilárdságát kalapáccsal ütve.
