Hajónapló, Nyúl Pál ötödik bejegyzése – Gál Soma írja az Apokrif naplóját.
(G.R.-nak, és G.Gy. emlékére)
Esett. Esett. Aztán elállt, három nap alatt felszáradt minden, és újra esett.
És így kezdődött rosszkedvünk nyara.
A napló eltűnt, hónapokra. Elvitte magával a sok teendő. Már az ötödik jelentésnek kellett volna elkészülnie, amikor a kis füzet belesüppedt a betonhullámokba, ahol nem érhette el sem evező, sem toll. Eddig kellett várnunk, hogy visszataláljon hozzánk, a tenger partján, az víz hazahozta, így a matrózoknak újra könyvelniük kell, mindenkinek adunk számlát, amíg más utasítást nem adok, így folytatódik a jelenléti ív és a betanult feladatok is.
Legumipókozzuk a játékokat, és leszedjük a ponyvát a két biliárdasztalról, a léghokiról, a csocsóról és a ping-pong asztalról, aztán kinyitjuk a csúszdát, és kihozzuk a játékok felszereléseit: biliárddákók, biliárdgolyók, golfütők, golflabdák, pingpongütők, pingponglabdák, korongütők, légkorong, aztán evezők és napernyők, gyökérkefe, kiskefe, szivacs és egy vödör a stéghez, két szék és egy asztal, iroda gyanánt, aztán házból kihozzuk a stoppereket, a papírokat mappában, két tollat és a brifkót, benne a váltóval, aztán kilakatoljuk a stéget, lekergetjük a kacsákat, végigöntjük balatonvízzel a deszkákat, a gyökérkefével lesúroljuk a madárpiszkot, aztán végigmegyünk szivaccsal a bicikliken, egyesével leengedjük őket a stégről és kikötjük, a kajakokat meg csak kiláncoljuk, ezután a parton lesöpörjük a leveleket a biliárdasztalokról, kinyitjuk az ugrálót és azt is végigsöpörjük, felmosóval le is töröljük a szivacsairól a madárszart, aztán lesöpörjük a hat golfpályát, és a ház oldaláról a pókhálókat is, aztán porszívózás előtt a medencéből egy hálóval kimerjük a kis szöszöket, módszeresen végigtisztítjuk a fenekét, ellenőrizzük a vízminőséget, pótoljuk a klórt, ha kell, a szivattyúban szűrőt cserélünk és mosunk, majd a csúszda lépcsőjét is lesöpörjük, aztán felállítjuk a helyére a ping-pong asztalt, kicsit szórakozunk vele, kábé vízszintes legyen mindenhol, végül kirakjuk az ártáblát, leülünk a két székre és várjuk a vendégeket.
Várjuk őket a szélben, ami valószínűleg messzire röpített mindenkit. Vagy lemosta őket a strandról az eső, ahogyan lemosta a bájmosolyt az arcunkról. Vagy még valószínűbb, hogy a hat órát várják, hogy átszeljék a végtelen habokat. Hat órakor varázsütésre kiürül a strand, illetve sűrűsödik a közönség, éjjeli lepkeként gyűlnek a tévéképernyőre, sör kerül a kezekbe, és mindenki dönt: ide vagy oda szurkol. Országunkat nem látni a képernyőn 28 éve, így mindenki a magának szimpatikus nemzetet választ. Mi oda sem jutunk, akkor még munka van, legalábbis ki kell várni a hét órát, hogy teljes legyen a fizetés, piszmogunk és közben a szélből próbáljuk kiszűrni a gól zajait. Elképzeljük a kapusokat, védőket, középpályásokat és támadókat, a földkerekség legkecsesebb játékosait, a sportolók mintaképeit, akiket több milliárd ember vár esténként a tévé elé ülve, a szerencsések a lelátókról nézhetik végig a kilencven perceket. Nekünk jó pár nyarat kellene ahhoz végighajóznunk. Még ahhoz is, ha csak kiutaznánk.
Pedig vágynak a jó vízibiciklisek a Nagy Vízre. A nagy hullámokkal ott nem pár mázsás csónakokon kell hadakozni, hanem hatalmas fémgályákon, vagy ha ló nincs, hát a repülő is jó, azzal szelnénk át a kék ég habjait a víz helyett. Közben folyton lefelé sandítanánk, hátha látunk sellőket: vöröset, feketét, talán szőkét, mert a Balatonból már kivesztek, itthonról eltűntek, talán a kristálytiszta óceánban. Az utolsó erre ment. Fénykép maradt utána, motorcsónakban mosolyog, aranyhaja nedvesen hullik vállaira, nyugodt szürkében, meleg barnában, és valami kacér zöldben játszik szeme színe, ajkai pedig kívánatos mosolyt rajzolnak fehér fogai köré. Olyat, amilyet annyira hiányolni lehet.
Hiányoznak innen sellők és focisták. Egyre kevesebben, emlékük is eltűnik, nagymacskák fekete árnyéka, már nyugalomban van a Bazilika alatt. Ma már csak hibáznak a kapusok, a szakértők legalábbis ezt látják, és nem csak a hálóőrök, a bírók, a védők, a szervezők, talán a közönség is ejt néhány kis hibát a mexikói hullámokban. Ma olyanok értenek a világhoz, akik még szótárból sem olvasták ki a „világ” szó jelentését. Mi hiába ismerjük a vizet, nekünk is harcolnunk kell vele, és a főnökön sem mi vagyunk, nincs zárás déliben, amikor a félméteres hullámok a stég alá sodorják a biciklit, és reccsen a bója, szakad a kötél.
Akkor a kinézett csapat bekapja az első gólt. Összeszorul a választott nemzet színeibe öltözött szívünk. Olyan hazát találtunk magunknak, ami újra csak megszégyenít. Jön a második, ahogy nem is hiányzik hátrahagyott hazájuk, családjuk. Végül a harmadik forgatás csapon, amiből férfikönnyeink a Balaton-partra hullanak: hiába a hirtelen búcsú a csoportmérkőzések után, nem várják a hazajövetelt. Szebb a távoli kontinens napsütése.
Eldönthetetlen, hogy latin vagy germán vér mondatja ki velük ezeket a mondatokat. Így marad nekünk, matrózoknak a sellők emlékezete a fényképeken, és a hulló, fehér férfikönnyek.
Apokrif Online 