Az utolsó utáni nap – Könyvheti netnapló 2014 (5)

2014-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 85. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról eredetileg felkért naplóírónk lebetegedése okán, beugró vendégszerzőként Kassai Zsigmond írását közöljük.

Persze a legtöbben nem is tudják, hogy az Ünnepi Könyvhétnek van utolsó utáni napja. Vagyis, hogy nemcsak csütörtöktől vasárnapig tart, amikor a programok nagy része zajlik, és ünnepélyes keretek között valahogy mégiscsak szó esik a magyar könyvkiadásról mint olyanról, hanem azon az álmos, kávézaccos, unalmas hétfőn is folytatódik, amikor a kutya is csak el-elvétve jár a Vörösmarty téren.

A naplóíró múlt csütörtök óta úgyszólván a téren él. Elsősorban a József Attila Kör standja körüli tennivalók foglalták le, máskor azonban dedikáltatott, esetleg egyszerűen csak lófrált, ődöngött, andalgott, henyélt, vagy lomha tétlenségében hovatovább, olvasni merészelt. Hétfőn délelőtt éppenséggel Bartók Imre újonnan megjelent filozófiai dolgozata, A hamis Alef ‒ Kezdet és temporalitás című kötet kerül a naplóíró kezébe, amelyben rögtön a második oldalon azzal a mondattal találja szembe magát, hogyaszongya: „A kimondás és az elrejtés között megnyílik egy szürkezóna, a jelek romsivataga, amelyben egykor ki-ki szabadon járhatott-kelhetett, és amelyet ma, a historikus észnek hála, buzgón muzealizálunk, és egy hagyománynak nevezett szögesdrótot húzunk köré.”

Azt kell mondanom, érdemes figyelni erre a kötetre, amely, ha megérzésem nem csal, könnyedén szürkezónában maradhat, ha azt vesszük, hogy a szerző másik könyvheti kötete, A nyúl éve sokkalta szélesebb körű befogadásra számít, egész egyszerűen műfaji okokból. Hasonló a helyzet egyébként Krusovszky Dénes Kíméletlen szentimentalizmus című, ugyancsak figyelemre méltó esszékötetével, amely a Fiúk országa című remek elbeszéléskötettel párhuzamosan szintén az idei könyvhéten láthatott napvilágot.

A Vörösmarty teret délelőtt bámészkodó turistacsoportok szállják meg, lengyelül, szlovákul és angolul beszélő emberek, értetlen gyanakvással figyelik a félig kiürült könyves standokat, aztán sietve indulnak a Gerbaud cukrászda felé. Valamivel később Márton László tűnik fel a külföldiek között, határozott léptekkel közelíti a JAK-standot, és csakhamar megtudom, nemrég ért haza Kisorosziból, ahol a József Attila Kör idei Műfordító Táborában tartott előadásokat. Két kötetet visz magával, az egyik Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című elbeszéléskötete, a másikra nem emlékszem, csak azt tudom felidézni, hogy prózakötet volt. Alighogy kisétálok a sorok közé, Nyerges Gábor Ádámot látom közeledni. Zavaromban le is lökök a standról néhányat Petrence Sándor Fagyott pacsirtájából. Ez a könyv igaz, hogy tavalyi, mégis elevenen él az emlékezetemben, ahogy a szerzővel közvetlenül a megjelenés után arról beszélgettünk, éppen a tavalyi könyvhét ideje alatt, hogy nem ő a szerző, illetve ha mégis az, akkor ennek feltétlenül titokban kell maradni. A titkoknál maradva: Nyerges Gábor Ádám nem csinál titkot abból, hogy a standon található összes JAK-füzetet jól ismeri, a többségük meg is van neki, amelyik pedig nincs, az vélhetően nem is érdekli igazán.

A bontás és a dobozolás pillanatai közelednek, és ahogy összeszedem a megmaradt könyveket, örömmel állapítom meg, hogy jóval kevesebb könyvet kell visszaszállítanunk a raktárba, mint amennyivel néhány nappal ezelőtt kijöttünk a Vörösmarty térre. Ami legalább két szempontból érdekes. Tavaly egyfelől azt állapítottuk meg, bármennyi könyvet is viszünk magunkkal, rejtélyes módon biztosan jóval többet kell visszaszállítanunk. Idén másfelől azt a következtetést vonhattuk le, hogy ez a Könyvhét bizony az utóbbi három év legsikeresebbike volt. És korántsem csak a forgalom tekintetében. Rengeteg jó program volt, kezdve a Fiatal Írók Szövetsége Fényírás projektjével, folytatva a Búspoéták és az InstaVers köré szervezett dedikálásokkal. Ezek a laza, mégis előremutató, hogy ne mondjam, progresszív kezdeményezések, ha felülírni nem is, de némiképp tompítani tudták a nagyszínpad felől esténként, a koncertek idején hallható, a nyolcvanas évek langymelegét idéző zenebonát. Meg kell mondanom példának okáért, hogy a legmélyebb tiszteletemmel adózom a Kaláka Együttes művészetének, de minden évben feszít a kíváncsiság, vajon megoldható lenne-e, hogy egyszer, legalább egyszer másvalakik lépjenek fel helyettük?

Csomagolás közben derül ki, hogy a szombat esti Könyvek Éjszakájáról megmaradt néhány palack finom vörösbor. Az egyiket ezek közül elrejtem a táskámban. Azt hiszem, végül jól fog jönni, ha végre-valahára sikerül hozzálátnom a Könyvhéten begyűjtött remek új kötetek elmélyült olvasásához.

Kassai Zsigmond

Fotó: Urbán Ákos

Kapcsolódó írások:

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár