Ezt vagyok már csak hivatott elmondani még, mielőtt a magam részéről berekesztem a blogolást. Annak a történetét, hogy hogyan buktam meg szabadon választott vizsgámon, vágyott célomban, hőn áhított reményeimben. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif naplóját.
“te gondolatban tovább ázol”
(Lovasi András: Napos oldal)
Kedves Feketemosó-olvasók.
Ez itt – legalábbis részemről – most a búcsú helye. Hiszen ideje volt már, nagyon is, elvégre sokat, talán túl sokat is árultam el magamról ezeken a hasábokon. Nevezetesen, hogy amitől a családot, legközelebbi barátokat és ennyi-annyi szerelmi felindultsággal megkörnyékezett ismerőseimet, tehát a szűk és közvetlen környezetemet kivéve, azt hiszem, eddig mindenki mást sikerült megkímélnem, itt, ezeken a hasábokon (legalább részben) kiteregettem, többé-kevésbé. Nem voltak nagy titkok, inkább olyan aprócskafélék, kapcsos könyvek lapjaira valók, “finom lelki rezdülések”, mifenék. Mégis, kétszer fél éven át írtam ezt a blogot, tőlem származik itt a legelső bejegyzés, majd (amíg az ügyes-bajos teendők nem engedték rendszeresen írni), megőrzésre átvettem most egy másik félévre ezt a helyet Gál Somától. És e két turnus alkalmával, azt hiszem, elmondtam mindent, amit az éppen aktuális önmagamról, és valamelyest erről a minket körülvevő, absztrakt képződményről, a közegünkről épp el tudtam, akartam és épp nem bántam mondani. Többet is tudtok hát rólam, mint azt valaha terveztem és akartam volna, nem volt mögötte hátsó szándék, irodalmi vagy egyéb stratégia és megfontolás. Egyszerűen így jött.
Két éve ilyenkor, nyáron, mikor kezdtük ezt az egészet, éppen úgy hittem, hogy mint ügyetlen cserkészfiú a nehézkesen gyulladt tábortüzet, védtelen és nem várt szerelmi érzeményeket növesztgetek magamban – igencsak visszás módon: az olvasók szeme előtt, mintha csak valami érzelmi látványpékség volnék, hogy aztán mindez az egyre éledező érzelmi pirománia egyetlen csettintésre váljék ki belőlem, nyomtalanul. Mint (szerencsére) csak félrehallott, mert hogy félreérthető és félreértésre is szánt, de rossz felé vezető mondatfoszlány, tűnt el belőlem az a valaki, akinek azt hittem, érdemes érdemesnek lennem bármire, mert azt hittem, ő érdemes rá. És maradtam eztán, pofáraeső, végre egyszer kockáztató hősszerelmes helyett, ami azóta is, üres, cinikus és kesernyés. Unott, azaz unalmas kommentátora az ilyen és olyan mindennapoknak. Nem kárhoztatlak titeket, ha picit ráuntatok már, magam sem vagyok ezzel másként. Egy valamivel azonban – már csak a teljesség igénye végett is – még adós vagyok, nemcsak nektek, még kitartó, hűséges blogolvasóknak, hanem még a sokat próbált és még több ilyesmimet meghallgató, rólam magamnál is zavarbaejtően többet tudó közvetlen környezetemnek is.
Nevezetesen, hogy honnan jövök, hogy mikor született az a valaki, akinek aktuális, 2012-es és ’14-es lelki állapotáról annyi havi jelentést kellett – kérve, kéretlen – végigkövetnetek. Ezt vagyok már csak hivatott elmondani még, mielőtt a magam részéről berekesztem a blogolást.
Annak a történetét, hogy hogyan buktam meg szabadon választott vizsgámon, vágyott célomban, hőn áhított reményeimben. Avagy: hogyan nem lettem szépfiú.
Persze, a genetika, ez nem kérdés. De itt most nem annyira külsőségekről, mint inkább a bensőről és a belülről kifelé sugárzottakról van szó. A szerepről, az imágóról, a törekvésről. Mert hogy a külsőségek kapcsán elég, ha itt áll egy filozófiai fontosságú, afféle második, szövegközi mottóként szolgáló idézet lelki vezetőmtől, Louis C.K.-től: “…finally, I have the body that I want, and that’s a thing people really covet. It’s a hard thing to achieve, and I did. And I’m going to tell you how to have exactly the body that you want. You just have to want a shitty body. That’s all it is. You have to want your own shitty, ugly, disgusting body.” Erről tehát ennyit.
Szóval hogyan nem lettem, ami eleve csak jobbhíján lehettem volna. Kisportolt, magas és buta, de azért olyan kis helyes, kedves szépfiú, legalább belülről. Mert mivel ez nem voltam és nem is lehettem soha, hát úgy döntöttem (úgy III. Richárdilag), hogy akkor majd szeretnivaló leszek. Kiindulópontnak úgy képzeltem, hogy a szememben lesz majd valami szomorúság. Azaz, hogy ami belül oly sokáig volt, majd oda is kiköltözik, a tekintetembe, lélek tükre, ilyenek. Hogy lesz majd bennem valami izgalmas, egyedi, ijesztő, de mégis, ellenállhatatlanul érdekes és rejtélyes. Valami hívogató melegség, valami megfejtésre, összeszerelésre ösztönző szeretnivalóság. Hogy ikea-bútor leszek vagy meglepetés kindertojásban, amiről ugyan előre látszik, hogy nem lesz könnyű munka összerakni, de felsejlő értékei miatt mégis lesznek majd, akik megkísérlik a nyűglődést. Bús, magambazárkózó, enigmatikus merengésemmel, rosszul, de azért foggal-körömmel rejteni igyekezett belső magányom elszigeteltségével leszek majd csakazértis, dafke csábos. A sors bájosan finom iróniája, hogy pont olyankor és olyanok számára működött ez a kelepce, amikor és akik számára végül mégsem bizonyultam (vagy ha mégis, hát bár ne bizonyultam volna) értékesnek, csak egy szar svéd polcnak, ami ronda is és a legkisebb súly alatt összedől, vagy torz, értelmezhetetlen kindertojás-játéknak, ami még az összeszerelési útmutató ellenére is felfoghatatlan, hogy valójában mire való. Sosem voltam elég szomorú, elég magányos, elég elesett, előbb vagy utóbb mindig megundorodtam ettől a szereptől, az ön- és főleg mások becsapásától, de végleg elereszteni azért persze mégsem bírtam.
Így lettem, azt hiszem, ez a furcsa katyvasz. A mindenféle elképzelhető cirkuszi repertoárból kilógó, sehova sem beilleszthető ripacs, aki szomorú bohócnak még túlságosan bohóc, de bohócnak meg egyszerűen szar, továbbá hosszú évek alatt meg is utálta a bohóckodást. E köztes lét köztes létezője.
Ebből a történetből, amit most már tényleg mindjárt mondok, végül majdnem regényjelenet lett, nem is tudom, végül miért maradt ki, talán későn, már csak a könyv megjelenése után jutott eszembe az egész. Vagy talán mert nem lett volna benne elegendő szublimálható dolog, túl közel lett volna az életrajzi énhez. Így szól:
énekórára megyek, nem tudom, hány éves vagyok, nagyobbacska alsós vagy kisebbecske felsőtagozatos, a jó ég tudja már. Szóval megyek, azaz megérkezem énekórára. Borzasztó nagy eső, de semmi gond, ekkor még nincs szemüvegem, rajtam pedig kabát és sapka, otthon gondos szülők, akik ernyőt csak azért nem tudnak rámtukmálni, mert nem szeretem, hogy azt még külön fogni és vinni kell, meg a szél is rángatja. Ez aznap az első óra, legalábbis úgy rémlik, nem tettem el sajnos a régi órarendeket. Befut X osztálytárs, akiről aztán (nagy vonalakban, sok torzítással és átalakítással, de kiindulópontként mindenképp) X szereplőt mintáztam a regényben. X osztálytárs éppen váló (vagy már frissen elvált, ki tudja, ekkor épp melyik, ehhez pontosabb emlékezet kéne) szülők gyereke, valami gebasz nyilván lehetett otthon, nem figyelhettek oda rá, így egy szál ingben indult el. X (ekkor már) rossz gyerek, vannak még ugyan barátai az osztályban (ekkoriban talán még valamennyire én is), de már inkább kifelé áll a régi barátságokból, új barátai még nem igazán csapódtak hozzá. X ekkoriban éppen csak marginálisan része a közösségnek, én asszem, ekkoriban többé-kevésbé, ha nem is köz-, de valamennyire kedvelt vagyok. X (mint mindenki a fiúk közül) énekórán a legrosszabb, ki tudja, miért pont erre pikkeltünk, talán az ének-zene tagozat iránti dacból, az énektanárnőnk amúgy a legkedvesebb, egyben angyali türelmű tanár, akit valaha láttam, érthetetlen, miért vagyunk vele szörnyetegmód bunkók, mégis azok vagyunk. X-et tehát épp nagyjából senki se kéne, hogy szeresse, ő a legrosszabb ezen az órán is, barátja meg (már és még) nincs sok, és még azok is csak épphogy. X viszont bőrigázva lép be. Soha embert nem láttam még ennyire megtépázva az esőtől, sosem felejtem el a képet, X voltaképp egy merő emberi szivacs, bővízű patakokban ömlik belőle az esővíz.
És egyszerre mindenki szereti. A tanárnő is és az összes lány, körésereglenek, mint koplaló, csontsovány galambok a kevéske kenyérmorzsa köré, szabályosan versengenek, hogy ki tud több meleg ruhadarabot ráteríteni, törölgetni-szárogatni, kedveseket mondani. Mit mondhatnék, pláne most már valamivel érettebb fejjel; nekik volt igazuk, ők csinálták jól. X élete ekkoriban, úgy sejtem, bár sosem tudakoltam igazán (lám, milyen jó barát voltam) egy merő földi pokol lehet. Körülötte (és nyilván benne is) szétesik épp minden. A belőle csorgó esővíz is mintha inkább a bőre alól jönne, mintha csak tulajdon elesettsége és kilátástalansága ázna ki belőle. X-et tehát most valahogy mindenki szereti. Én meg csak ülök, időben érkezve, szárazon maradt ruhában a helyemen és magamban azt fejtegetem, hogy vajon miért nem engem, vagy mondjuk engem is – nyugi, mostanra már, ha mást nem, ezt legalább tökéletesen megértem. De akkor még ott tartottam, hogy miért nem lehet azt, vagy legalább egy picit azt is szeretni, azzal is törődni, akin nem látszik ennyire a magány, akinek nem ilyen nyilvánvalóak a bajai, problémái és fájdalmai, de azért vannak neki; nagy eséllyel (teszem hozzá mai fejjel) mindenfajta konkrét ok nélkül, valamiféle eleve vele született és ezt aztán végeérhetetlen, olcsó bohóckodással kompenzált, eredendő kedélybetegsége okán.
Innen ered a csak mostanában levetkezett, kényszeres megázni igyekvésem, azt hiszem. Ekkortól fogva kaptam le titokban sapkát, néha talán a kabátot is, miután kiléptem a házból, hátha én is, csak egyszer. És nem is csak egyszer – hiszen innentől kezdve aztán minden egyes esős és havazós napon áztam és fáztam rendületlenül. A hiba – sok egyéb mellett, persze – azt hiszem, csak ott volt, hogy én mindezt, esőt, hideget, minden cudarságot mindeközben nagyon is megszerettem. Rossz és ügyetlen szenvedő, bukott széplélek, talán végleg, mindenben kudarcot vallott fiatal felnőtt lettem. Csendben ázó, de már sapkát vevő, esőváró kis köztes létező.
Csak hogy tudjátok.
Apokrif Online 