Feketemosó: Sermo

feketemoso-kisebbMégis mit mondanál egy vadidegennek arra válaszul, hogy nincs miért élnie és meg fogja ölni magát? – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif naplóját.

“Itt élned, halnod kell.”

Mégis mit mondanál egy vadidegennek arra válaszul, hogy nincs miért élnie és meg fogja ölni magát? Nem tudom, mennyire beugratós a kérdés.

*

Erre a hónapra nagyon kis híja volt, hogy valami vállalhatatlan nyavalygást, férfiatlan szipogást írjak ide, napló gyanánt. Holott épp (lekopogás), nincs miért panaszkodni.

Ez látszólag jó dolog. (Tényleg az.) Csak az a döfi, hogy mit kezd ezzel a helyzettel valaki, aki élete nagyobbik felében (szégyen, de tény, mit tagadjam), a sajnálat és a szánalom megképzésének különböző eszközeivel kísérletezett – és ami a legrosszabb, hogy korántsem mindig eredménytelenül. Például itt, a Feketemosóban, ahol szabályos presztizskérdést csináltam belőle, hogy lehetőleg az enyém legyen hónapról hónapra a legszomorúbb, legmeghatóbb és szívhezszólóbb bejegyzés. Innen eredhetett az a reflex is, ami arra vezérelt, hogy egy igen hosszú ömlengés kíséretében igyekezzem ismét nedvedző lelkemmel áztatni a képernyőt.

*

De aztán eszembe jutott, hogy még áprilisban ígéretet tettem magamnak valami ennél jóval fontosabb dolog megírására. Épp egy igen kellemes, szellős-napsütéses, szerencsére még nem túl meleg tavaszi napon kelt fröccsözésből tartottam hazafelé egyik barátommal. Ülünk a buszon, picit még beszélgetünk, de már csak olyan levezető üzemmódban, ahogy el-elhal a rádióban a zene, mikor már kimerülni készül az elem vagy ingadozik az áram. A barát aztán előbb leszállt, mint én. Ülök az ablak mellett, jó kedvem van. Az alak, aki egy ideje már figyel minket, azaz, ez túlzás, maradjunk annyiban, hogy néha felénk pillantgat, közelebb jön. Meglepő, de kettőnk közül nem én vagyok a félszegebb, holott az ő külseje a fenyegetőbb. A kezében olyasmi, amit a pesti szleng hajléktalanszatyornak hív. Hajléktalan. Megkérdezi, hogy leülhet-e ide mellém. Természetesen, felelem, és itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy nem kívánok a történet hőse, főleg erkölcsi bajnoka lenni, felé eső zsebemben, amiben a még igencsak akciós mivolta és legolcsóbb jellege ellenére is puszta értelmetlen és felesleges rongyrázásból vett okostelefonom megdöglése óta használt olcsó és régi (és őszintén szólva: sokkal hasznosabb és rokonszenvesebb) mobiltelefonomat tartom, szóval ebben a zsebemben, amiben épp a bal kezem is pihen, most megfogom, kicsit talán meg is markolom. Rossz reflex vagy ösztönszerű előrelátás, nézőpont kérdése. Felkészülök lélekben a pénzadásra, sejtem, hogy kábé mennyi apró lehet nálam, számolgatok fejben. Felkészülök a mindkettőnknek kínos szabadkozásomra, amiért csak ennyi.

De mégsem így alakul a történet. A hajléktalan, akinek most emlékeznem kéne a nevére, mert elmondta és megfogadtam azt is, hogy megjegyzem, de persze az ember sosem tud még annyira sem jó lenni, amennyire eltervezi, holott minél több ilyen helyzetbe kerül, annál több az ilyen jósági kompromisszum, annál kevesebb és kevesebb jótettel is beéri, még ennyire sem tud jó lenni. Vagy legalábbis én. Elfelejtettem a nevet. Tehát a hajléktalan köszönetet mond. Amiért megengedtem, hogy leüljön. Értetlenkedem, az udvariasság okán részben persze álságosan, részben viszont őszinte meglepettséggel is. Mint mondja, akart már leülni más mellé is, de olyan választ kapott, hogy végül persze nem tette. Ivott, érződik a hanghordozásán, a felindultságán és a leheletén is, de nem részeg.

Felkészülök rá, hogy mivel a végállomásig megyek, el fogja mesélni az életét. Felkészülök rá, hogy majd el kell játszanom az együttérzést, holott már előre tudom, hogy együtt fogok érezni vele, mégis, mivel érzelemkimutatásban, főleg az együttérzés jelzésében rendre cserben hagy a hangom, hamiskásan szól, legyen bármily őszinte is az érzelem, az arcom pedig fapofa marad, meg kell majd erőltetnem magam. Fejben előre be kell programoznom az arcom, hogy legalább emlékeztessen nálam jószívűbb és őszintébb emberek arcára, akik nemcsak jók, hanem annak is látszanak. Ezúttal eltalálom, hogy mi jön, valóban az életét meséli. A jelentől indulunk.

Elmondja, hogy néznek rá az emberek, hogy viselkednek vele. Hogy azt hiszik, részeg, pedig nem az. S bár az ilyen mondatok szinte kivétel nélkül részegek szájából hangzanak el, meggyőz, valóban nem az. Megmoccan a lába, megint megcsörrennek az üvegek. Nem is drogozik már egy ideje. Abbahagyta, nem érdemes, nem segít. Bólintok, mint egy megszeppent kisgyerek, hogy az valóban nem. Nem tudom, honnan van bennem annyi lélekjelenlét tapintat terén, hogy ezúttal kivételesen ne törjön föl belőlem szokásos arrogáns és hiteltelen kényszerem, hogy valami bölcset mondjak, természetesen azzal a bevezetéssel, hogy: nem mintha lehetne ilyenkor bármi bölcset mondani, de.

Erre voltam képes, az emberségnek erre a legalacsonyabb szintjére, hogy legalább ettől megkíméljem. Attól, hogy úgy tegyek, mintha tudnám, mit élt át, mintha megérteném, mit érezhet. Így csak hümmögtem párat, többnyire megmaradtam az igeneknél és nemeknél, nem fakadtam emelkedett szónoklatra a szociális érzékenységről és egyebekről. Elmondta, hogy (remélem, nem tévedek, fakul már az emlék), műszaki egyetemet végzett, van képzettsége. Dolgozott is, becsületes volt. És ennyi. Ennyire emlékszem. Meg arra, hogy elmondása szerint önhibáján kívül került utcára, azt hiszem talán, de közben rettegek tőle, hogy már a fűzfapoéta és a gyenge memóriáját fantáziájával megfoltozó író dolgozik bennem, hogy átköltöm az élete történetét, mégis valahogy úgy rémlik, hogy örökölt és ezzel kezdődtek a gondok. Valami az örökösödési adóval, kezdeném megpróbálni rekonstruálni a hallottakat, de nem megy, aznap este lusta voltam lejegyezni (pedig azt is megfogadtam), mostanra pedig már ízetlenség volna bárhogy is megpróbálnom kiszínezni és ezzel meggyalázni az életét. Nem tudom hát, mi történt, de, és ez fontos, hiszen most az ő nevében beszélek, őhelyette üzenek, határozottan emlékszem rá, hogy nem elitta és eldrogozta a pénzét, ahogy sztereotipikusan hinni szeretik az emberek. Mert hogy ebben kell hinni, hogy tudjunk aludni és tükörbe nézni, hogy azért hajléktalan, mert megérdemli, úgy kell neki. Ha nincs ez a hazugság, még talán eszünkbe találna jutni, hogy bár persze senki sem felelős, hiszen múltkor is adtunk ötven vagy száz forintot valakinek és még szabadkoztunk is, amiért nem tudunk többet, valami talán mégsincs rendben a lelkiismeretünkben.

Én most mégis tanúskodom mellette, sőt mondanám is némi retorikai éllel, hogy és még sokan mások nevében is, de ilyen pofátlan nem vagyok. Nem vagyok néptribun, sem lánglelkű szónok, az elesettek gyámola. Csak egy mezei gyilkos, akinek van hol aludnia, így nem verik halálra éjjel és nem fagy meg, míg mások igen. Méghozzá öntudatos, tetteivel teljességgel tisztában lévő, jól megfontolt szándékú gyilkos, nem fogadok be senkit, nem alakítom a családi lakást hajléktalanszállóvá. Semmihez sincs erkölcsi alapom, egyetlen szavamnak sincs hitele azon felül, amiket most az ő nevében tolmácsolok. És azokat sem népnevelő vagy erkölcsjavító felhanggal.

Elmondta, hogy többször próbált öngyilkos lenni. Hipót ivott, meg különböző vegyszereket. Majdnem sikerült. Bosszankodott, majdnem sírt. Felkészültem a sírásra, a kínos jelenetre. Fixíroztam az előttünk ülő és teljes beszélgetésünket végighallgató utas tarkóját. Féltem, nehogy meg akarjon védeni, egy ponton fölpattanjon és megverje mellettem ezt az embert, megelőzve, hogy ez a züllött alak bántani merészelje ezt a szegény, szende, jó szándékú (mint a beszélgetésünkből kiderült), egyetemista fiatalembert, az irodalomtudomány leendő doktorát. Szerencsére nem történt ilyesmi, nem szeretek verekedni, félős is vagyok és bár az előttünk ülő bízvást az én védelmemre kelt volna ezzel a sötét alakkal szemben, nálam nagyobb darabnak, erősebbnek tűnt, én pedig, ha így alakulnak a dolgok, bizony őt, a védelmemre kelőt akartam volna megütni. Ilyesmiket sakkozgattam fejben.

Hipót ivott és vegyszereket, akkor is buszon volt, talán ugyanezen a járaton, nem tudom már. Összeesett. Megint félek, hogy színezni, hogy írni kezdek, így nem merem teljes biztonsággal úgy narrálni a történteket, hogy ekkor megverték és megrúgdosták, hogy hülye részeg geci, pedig így rémlik, de ahhoz mégsem elég pontosan, hogy ezt is az ő nevében meséljem el a történet részeként.

Az viszont biztos, hogy páran megsajnálták, ekkor még valamennyire az eszméleténél volt, s bár könyörgött, hogy ne tegyék, levonszolták a buszról. Bevitték a kórházba, nem emlékszem, melyikbe, amelyik épp közel volt. Ott hagyták, megmentették az életét. Aztán fölvágta az ereit és ezen a ponton felhúzta a jobb kezén (vagy a balon? megint pontatlan vagyok) a ruhája ujját. Minimum tízcentis volt a vágás, továbbiak kíséretében. Hosszában vágott, meg keresztbe is, úgy rémlik legalábbis, de nem tudom, mennyit dolgozott már a képen a fantáziám, ahogy az sem rémlik, hogy ekkor hogyan mentették meg. De talán a kettő egy és ugyanaz az eset volt, talán a sebre öntötte a vegyszereket, azt hiszem, ezt akarta, nem elvérezni, hanem megmérgezni magát. Az alkarja borzalmas volt, biztosan csak erre emlékszem, olyan állapotú emberi hús, ami leírhatatlan – színezéssel vagy anélkül.

Megintcsak volt lélekjelenlétem, bár nem tudom, mit mondtam. Csak remélem, hogy nem azt, nagy bölcsen, hogy az öngyilkosság nem lehet megoldás. Talán voltam annyira pofátlan, emberileg annyira gusztustalan, hogy azt mondjam, nem tudom, miért, de próbáljon kitartani, ne ölje meg magát. Ekkor mondhatta talán, amire biztosan emlékszem, hogy szabályosan fáj neki az éhség. Nem tud gondolkodni, aludni, semmi. Múltkor kért valakitől pénzt, erre az vett neki egy kupicás kisüveg vodkát. Nem bírta meginni, nem vette be a gyomra. Ételért könyörgött, azt nem kapott. Csak enni akar, csak erre tud gondolni. Nem kért pénzt, nem adtam. Mentegetném magam, hogy bizonyára a sokkhatás okán, hogy elfelejthettem, hogy zavarban voltam. De nyilvánvalóan nem ez történt. Nem tudom, mi történt, nem bírom és minimális erkölcsi kötelességem, hogy ne is próbáljam bárhogy is mentegetni magam. Annyi biztos, hogy pontosan ugyanannyi pénzzel a zsebemben szálltam le, mint fel.

Kérdezett magamról is, ekkor mondtam el a bölcsészetet, hogy ebben az országban (pláne ezzel a szakmával) nekem sincs (nekem sincs!, hogy nem szakadt rám a buszplafon) jövőm, hogy külföldön én nem tudnék meglenni, nem akarok emigrálni. Ne drogozzak, mondta, nem bölcsen vagy kioktatólag, inkább csak pici aggodalommal, biztosítottam róla, hogy nagy eséllyel nem fogok, mert ugye “az nem megoldás”. Talán nem is a zsebemben volt a mobilom, hanem a táskámban és vélhetően inkább azt markoltam meg, nem a telefont, mindegy.

Meg fogja ölni magát. Most már biztosra fog menni. Elindult a vérmérgezés is, feketedik az ér. Nem mertem újra odanézni, mint valami beszart pisis. Végállomás, vagy talán nem is addig mentem, hanem az azelőtti megállóig. Igen, hiszen ő még maradt, előzékenyen beljebb húzódott, hogy kiengedjen. Talán nem is mondta a nevét, sőt egyre inkább úgy rémlik, hogy nem, ennek ellenére ocsmányság, hogy elfelejtettem – volna bízvást, ha elhangzik. A név nem elhangzása nem mentség annak elfelejtésére. Kezet fogtunk, ez biztos. Azt mondta, hogy nekem minden jót kíván. Ez akkor érezhetően nem csak udvariassági fordulat volt. Talán én lehettem az utolsó ember, akivel beszélt ebben az életben, vagy akkor legalábbis úgy beszélt, mintha az is lehetnék akár. Talán ismét megköszönte, amiért beszélgettem vele. Ekkor már bizonyára nem volt bennem elég emberség a hallgatáshoz és bizonyára megkértem, hogy bár látszólag semmilyen oka nincs rá, tartson ki, ne dobja el az életét. Talán legalább annyi empátia lehetett bennem, hogy nem használtam ezt a szóvirágot, hogy ne dobja el. Legalábbis remélem. Mindenesetre minden jót kívánt, boldog életet és hogy ne járjak úgy, mint ő. Erről jut eszembe, hogy még egy bűnöm van erről a napról, ebből a valahány percből, mikor volt pofám valami olyasmit mondani neki, hogy pár éven belül én majd ugyanitt fogok tartani, mert hát mi más is várhatna rám, bölcsészdiplomám meg majd doktorim, semmi máshoz nem értek. Elképesztő, utólag borzongok bele, micsoda felfoghatatlan csoda, hogy ekkor nem ütött képen. Ellenkezőleg, elbúcsúzólag boldogságot kívánt. Azt hiszem, aggódott értem, nem mintha okot adtam volna rá, csak mert egy másik ember vagyok és jót akart nekem, pusztán ezért.

Tudom, hogy nem nagyzolt, mikor azt mondta, nyomtalanul tűnik majd el a világból, mintha soha nem is lett volna. Ekkor fogadtam meg belül, hogy megírom, ki volt ő, hogyan élt, hogyan halt meg majdnem, és hogyan fog majd minden bizonnyal, mire ezeket a sorokat írom. Pontról pontra és szóról szóra, hogy fityiszt mutatva a dolgok szokásos menetének, mégiscsak maradjon utána legalább ennyi, minden, amit abban a pár percben nekem, mert éppen én ültem ott, a buszon, az ablak mellett, elmondott. Ennyi sikerült csak belőle, nem valami sok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s