A tér új, de a hajléktalanok maradtak, ellepték a padokat, mint a lepedék a fogakat. A metrólejáró ablakában minden reggel szembe megyek magammal. Így megy ez, egy idő után rutinná válik a szembenézés. – Murzsa Tímea írja az Apokrif naplóját.
Batthyány tér
Új barna kockák, kandeláberek – az egyikben a baloldali izzó sárga, a jobboldal fehér. Én a fehér fényt szeretem, a hideget. Ünnepélyes lesz benne minden. A sárga közönségesebb, külvárosi munkáskerületek jutnak róla eszembe, panelsorok és hézagos fák. Van ennek bája, ezek között nőttem fel, de mégis, a fehér fény sokkal inkább az enyém. Ha ilyet látok, furcsa bizsergés, szorítás vesz erőt a mellkasomon. Ajándékbontás előtt érzek így.
A tér új, de a hajléktalanok maradtak, ellepték a padokat, mint a lepedék a fogakat. A metrólejáró ablakában minden reggel szembe megyek magammal. Így megy ez, egy idő után rutinná válik a szembenézés.
Bem József tér
Bem József szobra mutatja az irányt. A műemlék előtti virágágyások az iránymutató karral párhuzamosan fekszenek. Bizony!
Margit híd, budai hídfő
A Margit-sziget lábánál van egy szakasz, ami átér egészen a hídig. Sokan mászkálnak a vékony sóderes sávon. Először meglepődtem, távolról olyan, mintha vizen járnának. Körülöttük félpucér napozók. Blaszfém jelenet. Furcsa, hogy kirakatba teszik a testüket.
A fabódéban, ahol dolgozom, én is kirakatban vagyok. Az áru részeként érzékelnek, ahogy görnyedten ülök a faházban, a festeni való táblácskák felett. Sok kapuzárási pánik előtt álló turista udvarol. Egy-két vásáros a szomszédnak megdicséri a „csinos kolléganőt”. A csinos kolléganő pedig legszívesebben bemászna a pult alá, mint Tót a Tótékban a pap reverendája alá. Nem akarok félhangos megjegyzéseket, bókokat hallani. Nem akarok áru lenni. Gender ide-gender oda, utálom, ha utánam fütyülnek az utcán. A füttyögésnél pedig egy fokkal sem jobb a félhangos dicséret.
Császár-Komjádi uszoda
Kispest, 90-es évek. Háton fekszem a vízben, előttem és utánam gyerekek. Futószalag. Szeretek háton úszni, az épület magas, íves tetejét nézem. Furcsa ez az uszoda, mintha csak ráborítottak volna a földre egy óriási sapkát, egy félkör alakú fatető az egész. Gerendától gerendáig mérem az időt. Két karcsapás, egy gerenda. Ötven karcsapás, huszonöt gerenda. Az utolsónál bukófurdoló, majd vissza. Hasra fordulok, hosszan nyúlik a lábam, kitartom a mozdulatot, élvezem a hirtelen váltást a merev egyenesből a hajlékony ívbe. Aztán egy másodperc lebegés. Ez a kedvenc létállapotom. Boldog vagyok és nyugodt. A víz felszabadít, olyan ez, mint egy űrséta. Súlytalanság, lassúság, így képzelem.
Zsigmond tér
Egyszer elfutottunk idáig, életem második önszántából futása volt ez (igazából Á. műve az egész). Lassan, tipegve mozogtam, mint ahogy a gésák járnak. A fogam fájt. Futásnál mindig fáj, Á., azt mondta, a hideg levegő miatt. Próbáltam zárva tártani a szám, de nem tudtam. Szorított a tüdőm, levegőt akartam venni, mély levegőt. A hideg beáradt a számba, kitöltötte a fogak réseit, a zománc redőit. Már csak egy nagy fázás voltam, égett a torkom, haza akartam futni. Visszafelé begyorsítottam, felérve a szobába félholtan rogytam az ágyra. Kinek jó ez?
Kolosy tér
Régen, mikor Á. erre dolgozott, utáltam ezt a helyet. Ezt volt akkor a világ vége. De azért jó élmény is akadt: egyszer, miután bekísértem, esőben szaladtam a megállóig. Eláztam, szeretek elázni. A meleg eső puha, mint az áldás.
A faberakásos boltívektől, a Kolosy téri piactól felállt a szőr a hátamon. Egy fia ember se, a piac üres, mindig üres. Öregkerület, pfúj. Azóta megtudtam, hogy Kassák is óbudai volt. A Bécsi úton lakott – a naplójából tudom, Szénaboglya a címe. Izgalmas írás, pedig hát napló.
Egy időben sokat jártunk arra, a beköltözéskor. Első nap egy tisztítószerrel teli vödröt vittünk haza, meg egy Asparagust. A vödör összetört, az Asparagus azóta megnőtt, de csak az egyik oldalán. Az alsó hajtások sötét zöldek, a felsők világosak. Mókás jószág.
Nagyszombat utca
Pap Károly: Emlék – ezt el ne felejtsem elmondani nektek. *
Ha valamiért elsőre lehet szeretni a harmadik kerületet, az az amfiteátrum. Groteszk és szép az egész. Egy római kori rom, vaskerítéssel körbevéve. (Ugyanaz az érzés, mint a Flórián téri aluljáróban. Szocreál falakból római kori maradványok nyúlnak ki. Fonák-anakronizmus.) Benn nagyon zöld a fű, kutyák szoktak ott játszani. Még nem néztem meg soha közelebbről, csak innen, a busz ablakból látom.
Á. mesélte, mikor a 17-es vonalán sétáltunk, hogy a Margit körút környékétől felfelé itt volt az első zsidónegyed. A várba nem engedték őket betelepülni, ezért északabbra mentek. Szeretem a zsidó építészetet, az egyik óbudai zsinagóga úgy áll a mellette lévő magas épületek között, mint a gyerek a zsúfolásig tömött 9-esen.
*Nem direkt raktam a zsidónegyedről szóló bejegyzés elé Pap Károlyt. Most olvastam először a novelláit. Zseniálisak. Nem is értem, hogy került ki ennyire a kánonból. Összetett, érzékeny és szikár a prózája. Valamit olyat tud, amit Nádas az Egy családregény végében. És ez nem kis szó, az 1930-as években.
Tímár utca
Lomtalanítás volt, az utcát mindenütt befedte a szemét. A járda közepén egy kidobott szemeteszacskó. Vajon arrébb tehetem, vagy a rendőrök majd igazoltatnak, van-e róla papírom, hogy valaki nekem adta ezt a zacskót? Az emberek lopva nyúltak bele a zsákokba, idős nénik jöttek ki papucsban a házból átkotorni a kirakott holmit. Sok vécécsésze volt itt (szarügy), kindertojás-maradványok, két fotel, és puzzle-darabok – több szempontból is. Gondolom, az iskola szennye. A rendőrség két utcára van, de senkit se igazoltatnak, egyedül a Pacsirtamező utcán (micsoda giccsnév, mi?) látni egy-két kósza rendőrt.
A buszon két roma srác beszélget arról, milyen égők a cigányok, főleg lomtalanításkor. Jót mosolygok rajtuk. Azt hiszem, inkább nekünk, utasok szól az egész, mintsem maguknak.
Az éjjel-nappaliban tejet és gabonapelyhet veszek. Mókás, ezekben az éjszakai gabonapehely-evésekben látszik igazán, hogy külön élek a szüleimtől. A ház ajtajáig szedem a lábaim, nem szeretek egyedül lenni a sötét utcán. Egyszer azt mondták nekem, távgyalogló alkatom van. Azóta ezzel a tudattal járok. Ha valaki meg akar előzni, letávgyaloglom.
A lomokat elhordták, csak a kosz maradt. Az viszont makacsul itt lesz, beeszi magát a talajba. Én felfelé futok a lépcsőn, kifáradok. Látom magam előtt a szembeszomszéd nénit – a ház szemét, száját, fülét –, ahogy elhúzza a függönyét, megfigyel, mint a őrszemek. Megérkeztem, kattan a zár. Ide már nincs belátás.
Apokrif Online 