Feketemosó: Hány élete van egy légynek?

Boroztok. Barátnőd és te ugyanolyan egyen napszemüvegben néztek az okostelefon apró kameralencséjébe, rám. Miután jó egy percig bámulom a képet, rájövök, mennyi hasonlóság van köztetek, csak neked mintha nem lenne őszinte a mosolyod. – Halmi Tibor írja az Apokrif naplóját.

Ettől a csendtől féltem, hogy ez bekövetkezik. Haveromék hazamentek hétvégére a szüleikhez Dunaújvárosba és rám, plusz egy nagyon szép perzsa macskára hagyták Gazdagréti albérletüket. Szombat van, délután három, a délutánok legdélutánabbika és nyilvánvalóan semmi dolgom nincs. Tudom, hogy az emberek legtöbbje most kint van a szabadban, valahol a város legdivatosabb zöldterületeinek egyikén: söröznek, palacsintáznak, bicikliznek, elhagyják, vagy nem hagyják el az ismert utcákat, Gellért-hegyen ülnek egy padon, cigarettát tekernek és közben nézik a különböző városrészeket összekötő hidakat. Várják, hogy az élet megfeledkezzen róluk. Azt is tudom, hogy míg én itt fekszem egyik barátom kölcsönágyában, te is ott vagy valahol ezek között az emberek között. Tudom, mert nem vagyok elég bátor, hogy a külvilághoz fűződő egyetlen kapcsolatomat, a facebookot lelőjem.

Boroztok. Barátnőd és te ugyanolyan egyen napszemüvegben néztek az okostelefon apró kameralencséjébe, rám. Miután jó egy percig bámulom a képet, rájövök, mennyi hasonlóság van köztetek, csak neked mintha nem lenne őszinte a mosolyod. Magamra veszem. Talán számoltál ezzel mikor a kép készült, hogy láthatlak, sőt, egészen biztosan számoltál ezzel. Nekem üzentél, hogy te sem vagy jól? Vagy pont azért vágsz ilyen képet, mert jól érzed magad és bűntudatod van, mintha kötelező lenne ebben a szituációban – két ügyetlenül egymáshoz közeledő ember szakítása után – egy darabig fanyar képet vágni mindenhez. Még akkor is, ha a jó társaság és a szikrázó, napsütéses idő nem indokolja a szomorúságot. Lehetséges ilyen körülmények között a rosszkedv és a borúlátás árnyékába burkolózni?

Azon gondolkodom, hogy tudnék visszaüzenni neked Gazdagrét e sajátos periféria-világából. Ahol a dühöngő város peremén megjelennek a dombok, mint a kínzó gondolatok felgyűrődései. És vezetik a tekintetet a belátható csúcsok, ahol szlogenmentes konklúziókat vonhat le az ember, mert ezek az emelkedők nem bírják el a mélyföldek posványos ábrándjait. A szürke utakat. A mélyszürke szívek kitárulkozásának frusztrált, elkerülő sávjait. A hidakat javítják. És a buszokon ellenőrök tépik el gyanútlan kiskamaszok menetjegyét, akik első randira mennek, fejükben mégis inkább anyjuk intelmei visszhangoznak. Írjam meg azt egy sms-ben, milyen jó volt tavaly megismerkedésünket követő második héten a Jánoshegyre menni? A tavaszt vártuk, bár nem volt rossz idő, csupán egy-egy mélyedésben a megmaradt hó, és karonfogva sétáltunk valami csapáson, de nem mertünk eltévedni. Vagy, hogy valamivel később már nem találkoztunk, mert frissen szakítottál az akkori barátoddal, majd alig telt el egy év, és mi összejöttünk.

Most azt gondolom, valójában sose tudtál róla leválni. Én pedig továbbtörhetek egy szilánkjaiban megalázott vázát, mely eleve mértékkel hitt a gravitációban. Hadakozhatok egy szellemalakkal, aki képtelenné tett téged ama kései, első párkapcsolat fájdalmas tanulságait feldolgozó gyengédségre. Persze igaz, én is csak a Blaháig tudtam kimenni érted. Kegyelemből, vagy pusztán lustaságból történt, hogy majdnem mindig ugyanott találkoztunk? Ha az utak beszélni tudnának, az a sok, bizonytalanul megtett udvariaskodás, már jóval korábban előrevetítette volna jelenlegi bukásunk. És talán megjósolt volna valamit abból az időből, hány nap, míg a gúnyos, madárcsicsergéses tavasz megfeledkezik rólunk.

Ne érts félre, az első pár hét szép volt, szebb, mint azt az ember folyton gyanakvó szíve elképzelhetné. Szép, de a szépséget fenntartani egyszerű. Szépnek és kívánatosnak lenni nem odafigyelés, legfeljebb némi izommunka és bizonyos hiányok rendezése. A ragaszkodás csak ezután következik, az pedig vergődés, mint csapdába esett légynek az enyves légypapíron. És hogy az apró teremtmény halálfélelmében milyen mintákat ír le, na az az érdekes. Mert tudható, hogy végül elpusztul; a légypapír több lesz a ragasztó és a lebomló légy kettős szagánál, és az állat lelkének kipárolgó gőzei, a nyugtató, toxikus ragasztótengerrel lesz egylényegű. Légypapír vagyok, mert akartam ezt a pusztuló monogámiát.

Elkanyarodtam, pedig rólad van szó, és most is csak én beszélek. Szégyenkezem, hogy kijátszom gyér irodalmiságom ellened, egyetlen eszközöm. Pedig hányszor cserbenhagytak a mondatok azokon az estéken, amikor egy-egy ismeretlen félrehúzódás miatt, magzatpózig történő összegömbölyödésben, mikor már szinte becsuktad a szemed, ne lássad, hogy frusztrál érdeklődésem, engem az erőtlen férfihangok ismerős-ismeretlen tartományába sodortál. Szörnyűek voltak azok az esték, én mégis gyáva voltam otthagyni téged, otthagyni az egészet. Lehet, hogy kezdettől fogva nem is volt közünk egymáshoz, csak akartuk, hogy legyen? Te fogászati asszisztensnek tanulsz, én minek is? És lehet, hogy most se mondom jól, amíg együtt voltunk, mindig kijavítottál, de elképzeltem azt a lopott csókot, amit egy rendelő hátsó bejáratánál kap egy kissé gyűrött, bár elégedett költő, hülye vagyok, de elképzeltem.