Pszichedelikus megfigyelések (könyvkritika)

Thomas Pynchon: Beépített hiba, Magvető, 2013

Thomas Pynchon regényeiről legrövidebben úgy lehetne nyilatkozni, hogy szükségszerűen jók, mégpedig azért, mert bármit is ír, bármerre mozdul, a közeljövőben az lesz a trend. Bővebben…

A rikító rózsaszín borító láttán már felmerülhet az olvasóban, hogy nem az elefántcsonttoronyban székelő sznob irodalom egy produktumát vette kézbe, hanem valami könnyebben emészthetőt. Ha a cselekményt nézzük, detektívsztoriról van szó, ráadásul lineárisan elbeszélve. Larry Sportello „Doki”, a cseppet sem kétértelmű nevet viselő L. S. D. magánnyomozó-iroda fenegyereke emberrablási ügyben kezd szimatolni, aztán egyik esetből következik a másik, olyannyira, hogy amikor a regény végén minden rejtély megoldódni látszik, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy valamelyik mellékszálon nem mennek-e tovább a tárgyalt bűnügyek, vagy nem érzi-e úgy valaki, hogy „Doki” túlságosan sokat tud.

A hátteret az 1970-es Los Angeles adja, a népszerűsége csúcsán álló, de már kissé meghasonlott hippikultúrával. Már ez a világ sem egységes: a szörfösök és síkvidékiek, heroinosok és füvesek között egyre erősebbek az ellentétek, persze ez sem tudja meggátolni azt, hogy a szereplők térdig gázoljanak a tudatmódosító-szerekben – a szövegben leggyakrabban előforduló jelző a „pszichedelikus”, legyen szó akár élményről, akár öltözékről. A hippik kihasználására komoly iparág épül, élén a rezgésekről és harmóniáról papoló masszázsszalonként eufemizált bordélyházzal, és a füvescigit szárított banánhéjjal higító dílerrel. A hippi-rendőr szembenállás végigvonul a regényen, a narrátor egyértelmű, de a kritikát nem nélkülöző szimpátiájával az előbbi csoport mellett. A konfliktus személyes szinten „Doki” és „Bigfoot” Bjornsen hadnagy kapcsolatában jelenik meg, amely jóval összetettebb annál, minthogy barátságosként vagy ellenségesként lehessen leírni, hiszen a személyes ellenszenv és a sérelmek mellett legalább ugyanolyan erősen jelenik meg az egymásra utaltság és egyfajta mester-tanítvány viszony, ahol mindkét fél magát érzi mesternek.

Ebben a világban nincsenek törvénytisztelő kispolgárok, legfeljebb olyan ügynökök, akik kispolgárnak tettetik magukat, valójában az egyszerű füves hippiktől a népszerűtlen társuk likvidálására bérgyilkost fogadó rendőrökig mindenkinek van valami vaj a füle mögött. A fű és a stiklik mellett a harmadik társadalomszervező erő a mindent átható paranoia. Itt az emberek nem azért vesznek vezetésórákat, hogy megtanuljanak autót vezetni, hanem azért, hogy ha autóbalesetnek álcázva akarnák őket kinyírni, azelől kitérhessenek. A Beépített hibában állandó a félelem a megfigyeléstől, és úgy tűnik, nem is alaptalanul. És ha a főszereplő történetesen magánnyomozó, azaz par excellence megfigyelő, az korántsem mentesíti azalól, hogy őt is megfigyeljék, hiszen a maffiózók, csempészek, drogosok, stricik, megyei és szövetségi rendőrök, politikai provokátorok, horogkeresztes neonácik és színesbőrű terroristák harca által meghatározott világban nem lehet olyan helyre lépni, ami ne sértené egy-egy csoport érdekét.

A nyelvi megformáltság szempontját tekintve egy pillanatig sem kétséges, hogy a szöveg megalkotója uralja a nyelvet, és tökéletesen ismeri azt a világot, amit ábrázol: a tengerészeti jogtól a hippik ismerkedési szokásaiig bármiről képes hitelesnek tűnő leírást adni, és ezzel előszeretettel él is. A retorikailag alaposan kimunkált, frappáns ki- és beszólások a szereplők szólamaiban jelennek meg leggyakrabban, az így keletkező könnyed nyelvi élvezetekért pedig még azt is megbocsátjuk, hogy látszólag az összes szereplő azonos nyelvi-retorikai képességekkel és humorérzékkel rendelkezik. Az elfüstölt agyú keményfiúktól mindenesetre aligha várjuk azt, hogy logikusan felépített, szabatos kifejezésekkel tarkított mondatokban osszák meg nézeteiket.

Természetesen a regény több egy egyszerű kriminél, amit csak azért olvasunk, hogy végigizguljuk a „Ki a gyilkos?”-kérdést, hiszen a hatalom, a felelősség vagy a paranoia kérdései olyan körültekintően vannak ábrázolva, amit nehéz lenne kifogással illetni, hacsak nem azért, mert a jellem- vagy éppen társadalomábrázoló funkció időnként fontosabbnak tűnik az örökérvényű kérdések megvitatásánál. Mondjuk úgy, hogy a szöveg egyáltalán nem zárja ki, hogy csak a könnyed szórakozásért vegyük kézbe, és ez talán mégis jó tulajdonság. Olvasás előtt vetkezzük le a Súlyszivárvány és a többi Pynchon-regény által meghatározott elvárási horizontot, mert teljesen más jellegű műről van szó, talán kevesebb filozófia és kevesebb nyelvjáték, ugyanakkor sokkal könnyebben befogadható szerkezet és nyelv, és mindig, még a legdrámaiabb pillanatokat is átható, kíméletlen szatirikus humor.

Görög Dániel